A nyolcadikra kérdezz rá!

A születéssel a magyarok nem örökölnek biológiailag hátrányos helyzetet. Ezzel a váratlan fordulattal kanyarodtunk rá nemrég arra a pályára, amelyen az eddig sikeresebb népek, az evilági halhatatlanok már évtizedek óta menetelnek. Ha nem tudunk róla, akkor is. Másfél évtizede nő ugyanis Magyarországon a legalapvetőbb mutató, a születéskor várható átlagos élettartam. Mindegy ki volt és van kormányon ez idő alatt. Valószínűleg nem ezen múlik.

Az emberiség várható kora az utóbbi évszázadban nagyobb mértékben nőtt, mint egész eddigi történetében összesen. És immár a magyaroké is – az utóbbi másfél évtized minden esztendejében csaknem három hónappal, együtt mintegy négy és fél évvel. Magyarországon a születéskor várható élettartam immár a 74 évhez közelít. Még messze a világ élvonalától, és már messze a múlt század második felének reménytelenségétől.

Azt is mondhatnánk, hogy nagy ügy: íme, mi is öregszünk. Nézzük csak meg, hogyan élünk hetven- és hetvennégy éves korunk között, és csak, ha ez tetszik, akkor örvendezzünk e fejleménynek. Ki fogja eltartani a sok nyugdíjast? Mi lesz abból, ha egyre tovább élünk, miközben mind kevesebb gyerekünk születik? Lehet sorolni a visszakézből kiszaladó kérdéseket. De nem jó. A születés és a halál ügye inkább súlyos lassúságot követel. Előbb hátráljunk, csak ha van honnan, akkor induljunk. Bhishma még Jézusnál is sokkal régebben volt születésének (Peter Brook színháza által is felidézett) története segít a türelem mértékének megérzésében.

A hinduk gigantikus meséje, a szankszrit nyelvű hindu eposz egyik fejezete szerint Santánu királyfi egy folyóparton megismerkedik a csodálatos szépségű Gangával, akivel egymásba szeretnek. Gangá elfogadja akár férjének is Santánut, de azzal az egy feltétellel, hogy a király fia soha nem kérdezhet tőle semmit. A férjnek később majd megszakadt a lelke a fogadalom miatt. Csodálatos felesége ugyanis évről évre szült egy gyereket, majd a babákkal levonult a folyóhoz, és a vízbe veszejtette az újszülötteket. Santánu csak állt a folyóparton, egyszer, kétszer, hétszer – és nem kérdezett, hiszen erre tett ígéretet. Nyolcadszorra már nem volt képes a hallgatásra. Miért? – kérdezte kétségbeesetten. „Gangá vagyok, a szent folyam istennője. A nyolc Vászudéva, a földistenek elrabolták Vaszisthának csodatévő szent tehenét, aki azzal az átokkal sújtotta őket, hogy süllyedjenek földi születésbe és szenvedjék a halandóság kinjait!” Az istenek Gangát kérték, hogy emberi alakot öltve válassza Santánut férjnek, szülje meg a gyerekeket, de hogy ne legyen részük kínban, rögtön dobja őket a folyóba. Az istenek megígérték, hogy a nyolcadik fiú életben marad, és nagyszerű tulajdonságokkal éli végig életét. Ő lett a legendás Bhishma. Csakhogy Santánu király megszegte a fogadalmat, amikor kérdezett. Büntetésül a csodálatosan szép Gangá, Bhishma anyja elhagyta. Veszélyes vállalkozás a tabutörés. Santánu évek múltán ismét feleségre vágyott, Szatjavatit, a halászkirály lányát akarta elvenni. Az apa azonban biztosítékot kért, hogy az új uralkodó pár utóda lesz a király, még ha Bhisma is az elsőszülött. Az időközben felnőtt Bhisma apja szerelme érdekében egész életére lemondott a házasságról, nőkről, lett viszont a királyok tanítója, legnagyobb hadvezére. Santánu időben kérdezett a születés és továbbélés titkára, még ha elvesztette is első, legjobban szeretett társát. Van, hogy már muszáj kérdezni.

A mese paradoxona: hét vízbefulladt gyerek után, magvaszakadtan is Bhisma e mondavilág legtermékenyebb személyiségeinek egyike. A mi paradoxonunk: hamarosan, hónapokon belül tízmilliónál is kevesebben leszünk, miközben egyre tovább élünk. Ki fogja eltartani a rengeteg és egyre tovább élő idős embert? Ki kételkedhetne benne, hogy a világ rendje szerint a fiatalabbak dolgoznak az öregekre és a gyerekekre? S hogy baj támadhat abból, ha az egyensúly felborul. Milyen egyszerű. Csakhogy most is eltartjuk, akit el kell tartani, pedig a munkaképes korúak közül másfél millió nyian nem dolgoznak. A végtelenségig öregedhetnénk, ha innen visszajönne sok százezer ember?

És valóban öregszünk? Nem is gondolnánk, mennyire. A távoli Bodrog-közben több mint tíz évvel rövidebb életre kell számítani, mint Budán. A cigányság általában egy évtizeddel kevesebbet él, mint a nem közé tartozók. Milyenek lennének az ország számai, ha őket nem kalkulálnánk? Mi sokkal jobban és tovább élünk, ők sokkal rövidebb ideig, és rosszabbul, mint ahogyan az átlagos számok mutatják. Azt gondoljuk, hogy azért „veszik az idő folyamába” anynyi gyerek, mert nem megfelelőek a körülmények, mert az állam nem gondoskodik legalább a minimális feltételekről.

Merjünk erről a magyarázatról még hallgatni, ahogy Santánu sem kérdezett az első hét gyereknél? Gyanús, hogy minden mérvadó nagy felmérés azt találja, a magyarok szerint a szomszédaik, a munkatársaik, illetve a barátaik jobban élnek, mint ők, akik viszont a nagy átlagnál jóval szerencsésebbek. Ki-ki a közvetlen kapcsolatait egyébként is sokkal gyengébbeknek érzi, mint a tágabb közösségekkel összetartó kötelékeket. A nők sokkal inkább társtalannak mondják magukat – kapcsolatban is –, mint a férfiak, akik azért szintén meglehetősen magukra hagyatottak. Különös volna, ha e véleménysornak – nekünk, magunknak – nem lenne köze ahhoz, hogy kevés a gyerek, csakis az államnak.

És tudjuk-e mit teszünk, amikor aggodalmas arccal kiszámítjuk, hogy lassan több az eltartott, mint az eltartó? Az emberek egyik felét ezzel hasznosnak, a másikat haszontalannak minősítjük, egyáltalán: bevisszük a hasznosság kritériumát egy rendszerbe – élet és halál világába –, amelyből ez azonmód ki is szívja a lelket. Amit annyira hiányolunk az életünkből.

Nagyobb erők egyben sokkal személyesebb döntések vannak minden egyes születés mögött, mintsem hogy ki lehetne számolni ilyen értelemben a nemzet sorsát. Másfelől az analógiák érdekesek lehetnek. A dominancia-sorrendben való lemaradás például a hím állatok számára nagy egészségi kockázattal jár. Ez bántja a magyar férfiakat is? Nyilván nem a személyes életüket tekintve, hanem talán a világtörténelmi perspektívavesztés szempontjából vethető fel a kérdés. Nem vagyunk fontosak. Ez viszonylag új fejlemény. Lehet, hogy ehhez kezdünk hozzászokni. Ezt mutatják a javuló adatok? Hogy nincs menekvés: ki-ki nem a nemzet, hanem csakis a maga érdeme szerint lesz érdekes vagy szorul a még csak nem is futottak kategóriába.

Vadonatúj helyzetbe kerülünk. Ez már érezhető. Nem tudhatjuk soha biztosan, hogy melyik gyereknél tartunk. Szerintem a legfontosabbnál, a nyolcadiknál. Ideje hát kérdezni.

Egy gyerek így mesélte a karácsonyukat: „Vacsorázunk, és egyszer csak valaki csönget. Kimegyünk, kinyitjuk az ajtót, és nincs ott senki. Visszamegyünk, és már ott van a fa alatt a sok ajándék”. Ez kivételesen szép pillanat, valóban, de az is biztos: embert így nem kapunk.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.