A templom lakmuszpapír. Ott válhat el a békés hívő a militáns térítőtől. Nemigen értem a minaretfóbiát. Ha a fundamentalista magánházban gyűlik, akkor kevésbé veszélyes? Épp az illegalitásban konspiráló „iszlám ultra” a legveszélyesebb. A nyilvánosan, vallási uniformisban mutatkozó szélsőségesek jól szemmel tarthatóak. Könnyű soraikba nemzetbiztonságilag beépülni. Viszont a demokratikus környezetbe beolvadó, álcázott terroristák életveszélyesek. A legálisan bejegyzett radikálisok kriminalizálása zsákutca. A világnézetileg semleges állam lényege, hogy nézetek, világlátások, produkciók akkor sem üldözhetők, ha szerintünk hányinger- és szorongáskeltőek.

Ugyanakkor megértem a svájciakat. Akik egyébként többségükben nem vad idegengyűlölők vagy ókonzervatív bigottak. (Tízből négy a minaretstop ellen voksolt, és az igennel szavazók között is vannak, akik a liberális Svájcot oltalmazzák antiliberálisan.) Svájc a női emancipációban is az élen jár. Most választották Doris Leuthardot az ország elnökévé. A törvényhozás alsó- és felsőházának feje is hölgy. Svájc jogosan idegenkedik a betűhíven értelmezett iszlám kulturális hagyományának begyűrűzésétől. Ugyanis az öntudatos, politizáló, egyenjogúságra vágyó nők a mozlim civilizációban a legtöbb esetben csak Benazir Bhutto és a száműzetésben bujkáló Hirsi Ali sorsa között választhatnak. Hirsi Ali megtagadta a hímsoviniszta vallási dogmák által kormányzott társadalom lényegét, Bhutto pedig integrálta/legitimálta azt.

A Biblián vagy a Talmudon alapuló teokrácia persze ugyanolyan elviselhetetlen szörnyállam lenne, mint a Koránt dogmatikusan a valóságra ráerőszakolni akaró tálib uralom. Csakhogy Európában a sokmilliónyi hívő keresztény (és zsidó) formailag respektálja ugyan a szent iratok minden bekezdését, ám döntő hányaduk az életvitelében pragmatikusan kezeli a vallási tanításokat. Valahogy úgy, mint Ken Folett Könyörtelenül c. regényének profi szovjet hírszerzőtisztje, aki „úgy hitt a kommunizmusban, ahogy a legtöbb ember Istenben: nem lepte volna meg túlságosan, és nem okozott volna csalódást neki, ha kiderül, hogy tévedett, eközben pedig meggyőződése nem befolyásolta különösebben az életmódját.” Az USA és Izrael kicsit más tészta, ott van bigott fenyegetés evolúciótagadó evangélisták és fanatikus zsidó telepesek (meg ultracionista patrónusaik) részéről, de maga az állam és lakosainak józan többsége tántoríthatatlanul szekuláris. Nem fordulhat elő, hogy tömegpogromot szervezzenek a Jézus- vagy Mózes-gúnyrajzok ellen, a hatóság pedig tétlen cinkossággal nézze azt. Az abortuszklinikák és melegbárok felrobbantói is börtönbe jutnak.

Régi probléma Nyugaton, hogy miként kezeljük azon bevándorlókat, akik nem respektálják a fogadó ország alapértékeit. Nem is szimplán a világi és egyházi államtípus szembenállása ez. A laikus közjogú mozlim országokban is a vallási hagyományok képezik a hétköznapok jogrendjének gerincét. Ahogy az ateista szovjet kommunizmus szertartásai is a bizánci, cezaropapista pravoszláv kereszténységet másolták. Szinte minden iszlám gyökerű államban felhívják az odaérkező figyelmét: ne sértse a helyiek érzékenységét. Eszébe ne jusson az iszlámot bírálni, nőként kihívónak ítélt ruhában mászkálni, férfiként akárcsak ránézni egy ottani nőre, mert rosszul járhat. Márpedig azt, aki olyan monokulturális üvegburában nőtt fel, ahol a közhatalom (és a közösség) minden, az ő hitét érintő kritikát és kihívást megtorol, sokként ér a nyugati világ. Ahol szabadon lehet az ő létformáját, hagyományait kigúnyolni, áthágni, semmibe venni. Mi több, a nyugati civilizáció a saját tradícióit, hitvilágát is szívbaj nélkül lesajnálja, megsérti, elveti. Ettől valami megbomlik a hithű bevándorlók egy részében. Robbanás akkor lesz, ha valakinek a családjukból megtetszik ez a szabad – szabados és szabadgondolkodó – világ, s kilép abból, amibe beleszületett. Talál egy „hitetlen” partnert, foglalkozást, hobbit. Ilyenkor jön a kiközösítés, a kitagadás, a bántalmazás – szélső esetben a becsületgyilkosság.

Ez több, mint a Nyugat és az iszlám konfliktusa. Ez a nyugati és a keleti civilizáció ütközése. Az egyénközpontú, antik eredetű Nyugattal (és nyugatosodott peremvidékeivel) szemben a Kelet (legyen bár iszlám, hindu, taoista, buddhista, szefárd „keleti zsidó”, görögkeleti keresztény, afrikai törzsi vallású) közösségelvű. Nem is az az alapkérdés, hogy egy keleti rendszer demokrácia-e vagy sem. Hiszen ugyanaz a kollektivista rendezőelv érvényesül. Azzal az (amúgy persze nagyon fontos) különbséggel, hogy a diktatórikus-abszolutista (tálib, szaú di, iráni, kínai stb.) szisztémában formai lag az állam oktrojálja a közösség primátusát az individuummal szemben. A keleti demokráciákban pedig maga a társadalom rendeli alá a közösségnek az egyént, néha finom, máskor durva szokásjogi retorziókkal. Japán és India ma modern tömegdemokrácia. Az utóbbiban jogilag már nincs kasztrendszer. Papíron semmi nem gátolja, hogy magasabb kasztbeli alacsonyabb sorúval házasodjon. Leszámítva a de facto változatlanul egzisztáló kasztközösséget. Melynek főáramából kitaszítják azt, aki rangon aluli kapcsolatával szégyent hoz rájuk. Demokráciában pedig egyetlen informális létközösség sem kötelezhető arra, hogy olyanokat is befogadjon, akiket nem akar.

Nálunk a nyugati és a keleti multikat is egyaránt gyakran vádolják azzal, hogy kihasználják dolgozóikat. De van némi különbség. A Lajtán túlról jött cégvezetők itt elkövetik, amire hazájukban nem vetemed-

nének. Jól tudják: amit tesznek, önnön értékrendjük szerint (is) helytelen. Az ázsiai menedzserek viszont úgy gondolják, módszereik legitimek, mi több, erkölcsösek. Hisz szülőföldjükön is alkalmazzák őket. Ott a tipikus vállalat nem pusztán munkáltató. Hanem kollektivista gazdasági városállam, paternalista közösség, mely csaknem rokoni hűséget vár el tagjától, aki a cég által biztosított szolgálati lakásban él, gyerekei vállalati oviba járnak, cégösztöndíjjal tanulnak. Cserébe elvárják, hogy a dolgozó alávesse magánérdekeit a köz (a cég) szempontjainak. Nevezhetjük ezt falanszterkapitalizmusnak. Ahol az elvárások szintjén a munkás nem azért dolgozik, hogy jobban éljen. Hanem azért él, hogy jobban dolgozhasson. Elismerést szerezve a cégnek. A kapitalista totalitarizmusra emlékeztető cégrendszer a nyereség mellett a humándeficitet is túltermeli. A tempó gyilkos, de leállni szégyen. Ha valaki kipofázik a sorból, elveszti állását, lakását, cégnyugdíját, gyereke tandíjmentességét. Semmije sem marad. Egyéni jog és vélt közérdek csatájában mindig az utóbbi győz.

Persze a keleti civilizációkban is vannak individualisták, ahogy a nyugatiban is kollektivisták. A hangsúly az arányokon és a többségi mentalitáson van.

A különbség gyökere a nyugati és a keleti társadalomfejlődés eltérése. Irak és Afganisztán azt bizonyítja: az individuális nyugati demokrácia nem ültethető át kívülről egy másik civilizációba. Hazájában a perzsa, kínai stb. ember önnön logikáján belül joggal mondhatja: ez az én rendszerem, ha nem tetszik, nem kell idejönni. Ám akkor, ha a keleti átlagember jön nyugatra, neki is mondhatjuk: itt nem szokás kiközösíteni, bántalmazni senkit azért, mert szembekerül azzal a vallással, közösséggel, családdal, amelybe beleszületett. És igen: ha nem tetszik, nem kell idejönni. Pontosabban: itt csak úgy lehet letelepedni, ha akkor is betartod a jogi normákat, ha nem tetszik neked. Él Nyugaton az euroatlanti civilizáción kívüli világról két tipikus, de ferde nézet. Az egyik a dogmatikus multikulturalizmus. Melynek hívei áradoznak a másféle kultúrák pozitívumairól, s görcsösen kerülik, hogy szóba hozzák azok árnyoldalait. Sőt, még azt is tagadják, hogy ezek nyugati szemmel bizony árnyoldalak. Miközben a többi civilizáció büszke értékeire, ők nem mernek hivatkozni a sajátjaikra.

A másik tipikus narratíva a nyugati raszszizmus. Differenciálatlan, gyűlöletteli félelem az idegenek inváziójától. Mindkettő terméketlen zsákutca, s bár nyugati jelenség: keleti jellegű. Pozitívan vagy negatívan diszkriminál teljes közösségeket ahelyett, hogy egyéneket minősítene.

Igen, a bevándorlókkal tudatni kell: mi az, amit behozhatnak a civilizációjukból, s mi az, amit nem. A békés identitásgyakorlást igen, az erőszakos térítést (és a megtértek terrorral való benntartását) nem. Nem hozhatnak létre olyan fundamentalista szigeteket, ahol a családfő vagy főpap szava parancs, ahonnan csak a halálba lehet kilépni. Mert a hitbírálat, a hitváltás és a hitetlenség jogát is fenntartjuk. A szekuláris közhatalom számára tűrhetetlen (s itt már nemcsak az iszlamizálódó nyugati városnegyedekről beszélünk, de bizonyos amish, mormon, evangélista kolóniákról, ultraortodox zsidó telepekről is), hogy világnézeti okokból a gyerekeket is teljesen elzárják a pluralista külvilágtól, a kötelező iskolai oktatástól, az orvosi vizsgálatoktól és védőoltásoktól, vagy brutálisan csonkolják a nemiszervüket. Vagyis: középkori szinten elzárva tartsák őket a tudatos értékválasztás lehetőségétől. A maga életét taccsra vághatja bárki, de a gyerek esetében az államnak igenis be kell avatkoznia. Ennyi lenne tehát a jó ügy a rossz svájci döntés mögött. Az IRA terrorizmusa ellen sem a katolikus templomalapítás tilalmával küzdöttek.

A szerző közíró