Ismét utat vesztettünk?
A rendszerváltozás táján tetőzött az a meggyőződés, hogy a magyar társadalom kultúráját és civilizációját tekintve nyugat-európai értékrendet követ, csak a történelmi balszerencse miatt sodródott Európa peremére. A baloldali, liberális és konzervatív értelmiség legjava egyaránt osztotta ezt a hitet, a különbség csak annyi volt, hogy a jobboldaliak a kommunizmus negyven évével magyarázták a kiszakadásunkat a nyugati fejlődésből, a baloldaliak pedig szívesebben beszéltek hetven évről, amelybe a Horthy-korszak zsákutcáját is beleszámolták.
Gyermekkoromban édesanyám gyakran mondogatta: Magyarország XX. századi történelmében az igazi sorsforduló nem 1945, hanem az első világháború elvesztése és a Monarchia széthullása volt. Akkor – a ’60-as években – ez kétszeresen is szentségtörésnek számított, hiszen a hivatalos álláspont szerint 1945-ben „ezer év úri elnyomását”’ fordította üdvtörténetbe a felszabadulás, míg a „reakciósok” éppen ennek ellenkezőjét, minden bűn eredőjét látták a ’45-ös fordulatban.
Ma már értem anyámat. Ha megannyi szociális és etnikai feszültséggel terhesen is, de 1918-ig Magyarország a korabeli Európa egyik legfejlettebb és legjelentősebb államalakulatának a része volt. Szellemileg és modern intézményeivel Nyugat-Európához tartozott, polgárait – ha kellően gazdagok vagy műveltek voltak – megillette a nagy nyugati birodalmak lakóinak összes kiváltsága. Apró, de árulkodó jele ennek az a leereszkedő fölény, amellyel Molnár Ferenc emlékszik meg a „szegény olasz” törökmézesről, aki portékáját a gimnázium épületével szemben árulja.
Az író a törökméz áremelését azzal magyarázza, hogy az árus fél engedélye elvesztésétől, ami olyasféle kockázat, mint amikor a keleti fűszereket veszélyes vidékeken szállítják át, s „ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek kell megfizetnünk”. Ezt az 1907-ben oly közhelyes mondatot 1918 után senki sem írhatta volna le ilyen magától értetődően. Trianon óta nem tarthatjuk magunkat „nyugateurópai embereknek”, vagy csak teljesítendő célként, távlati programként, vagy görcsösen ismételt védekezésként.
Egy Nyugaton élő magyar arisztokrata a rendszerváltozás táján azt magyarázta nekem, hogy Magyarország nemzetközi híre végső soron néhány ezer magyarországi magyar külföldi teljesítményén múlik. Ha a maga nemzetközi szakmai köreiben jól ismert biológus, építész, geológus, zongoraművész stb. külhonban szisztematikusan az ország jó hírét kelti, akkor ez a véleményformáló értelmiségi körökből lassan átszivárog a közvélekedésbe.
Azt hiszem, igaza volt, ám ez a propaganda csak a „puha diktatúra” korában működhetett, amikor a magyar szakértelmiségi már viszonylag könynyen utazhatott Nyugatra, de a nyugati média és diplomácia nem tájékozódhatott szabadon Magyarországon. Az a bizonyos néhány ezer magyar évtizedeken át azt kommunikálta, hogy a magyar társadalom – ha szabadon választhatna –, a nyugati értékrendet követné, s még a szovjet megszállás kötöttségén belül is erre törekszik. Ezt közvetítették a kor magyar filmjei, társadalomtudományi kutatásai, a külföldi egyetemekre meghívott magyar oktatók stb. Ha mindez megtévesztés volt, azért lehetett sikeres, mert mi magunk is hittünk benne.
A rendszerváltozás a maga békés és kulturált forgatókönyvével tovább erősítette ezt a hitet. 1989 nyarán előadást tartottam a hágai Lions klubban, s amikor felsoroltam az alakuló magyar pártokat, a levezető elnök elégedetten nyugtázta, hogy „Hollandiában is ugyanilyen a pártstruktúra!”. Az 1990-es választások eredményei valóban tökéletes nyugat-európai „pártstruktúrát” mutattak, és általános volt a meggyőződés, hogy a politikai rendszerváltozás már rendben is van, most már „csak” a gazdaságban és a mindennapi életben kell áttérni a nyugat-európai modellre.
Ez utóbbi – tudtuk – hosszabb időt igényel, de a demokratikus intézmények kiépítését már a ’90-es évek elején is befejezettnek gondoltuk. Csak később értettük meg, hogy a nyugati típusú demokráciához nem elegendő a megfelelő „pártstruktúra” és a technikailag szabad választás. Most, hogy a liberális párt elsüllyedőben van, a baloldal mély válságát éli, a jobboldal fényévekre sodródott a nyugat-európai konzervativizmustól, s ismét reális esély van egy párt Nyugat-Európában elképzelhetetlen egyeduralmára, visszamenőleg is illuzórikusnak ítélhetjük azt a lelkesedést, amellyel a politikai átmenet sikerét ünnepeltük.
A pártrendszer eltorzulásánál sokkal aggasztóbb az a lassan érlelődő felismerés, hogy a magyar társadalom értékrendje közelebb áll a kelet-európai, a balkáni és pravoszláv kultúrához, mint a polgárosult nyugat-európaihoz. Valójában sok éve, cseppenként erősödik bennünk ez a keserű felismerés. Amúgy nem átokról van szó, az élet apró, természetes örömei gyakran élvezetesebbek Belgrádban vagy Szkopjéban, mint pl. Stockholmban.
De az adózáshoz és az önkéntes szabálykövetéshez, az alulról szerveződő társadalomhoz, illetve a mindenható államhoz, az alternatív életformákhoz és az idegenekhez való viszonyunkban nagy kolonc a keleties beidegződések továbbélése. Elsősorban azért, mert az EU egyértelműen nyugat-európai mintákra épül, s a felzárkózásra csak azoknak az új tagállamoknak van esélyük, amelyek azonosulni tudnak a Nyugat évszázados tradícióival. Szomorú adat, hogy a huszonhét tagállamból nálunk beszélnek a legkevesebben idegen nyelveket. Ha húsz év alatt legalább angolul sikerült volna megtanítani negyven év alatti honfitársaink túlnyomó részét, máris jobb esélyünk lenne a felzárkózásra. A nyelvtudás nemcsak kommunikációs készség, hanem életszemlélet kérdése is.
Aki semmilyen idegen nyelven nem beszél, s a hozzá forduló külföldihez egyre hangosabban kezd magyarul kiabálni, gondolván, süket vagy gyengeelméjű, aki még magyarul sem ért, az sohasem lesz európai polgár. S mert lelke mélyén ezt maga is tudja, előbb-utóbb az európai típusú demokráciából is kiábrándul.
A sikeres polgári demokráciák merev rendszabályok, a lopást és az adócsalást drákói szigorral büntető törvények, több nemzedék szürke és reménytelennek látszó robotolása mellett születtek meg. A polgári és a korai szocialista irodalom másról sem szól, mint hogy milyen gyötrelmes volt a polgári rend megszilárdulásának évszázados folyamata. De csak erre a szilárd alapra kerülhetett fel, mintegy koronaként, az a demokratikus rend, amelyben már enyhül a törvények szigora, s bíznak az egyének és a vállalkozások etikus „önszabályozásában”.
Nálunk egy részben államszocialista, részben kispolgári-félkapitalista és a mentalitások szintjén még félfeudális társadalmat ajándékoztak meg 1989-ben a polgári demokráciával. Jó szándékkal, nem vitatom, s a rendszer sokáig sikeresnek is látszott. A külföld a 2006-os szélsőjobboldali zavargásokig „unalmas demokráciának”, politikailag kvázi Nyugat-Európának látta hazánkat. A túlzóan idilli megítélés szinte az egyik pillanatról a másikra fordult át az ellenkezőjébe.
Az alapszabály nyilván úgy szólna, hogy polgári demokráciához először polgári társadalmat kell létrehozni, és csak aztán jöhet a „pártstruktúra” a maga kellemes és kellemetlen velejáróival. A Balkántól Irakon át Afganisztánig meg is buktak a nyugati bombákkal és segélyekkel ízesített „demokráciacsomagok”. Nálunk persze sokkal jobbak az adottságok, s mostani megtorpanásunkat nem csak a történelmi hátrányok okozzák. A politikai osztály 1990-től kizárólag a versengésre, előbb egymás legyőzésére, majd totális kiszorítására törekedett, s harci lázában nem akarta észrevenni, hogy a nyugati demokráciákban a parlamenti pártok legalább annyira együttműködnek, mint versengenek egymással. A szellemi polgárháborúban ma kétségkívül gyűlölködőbb és kirekesztőbb a jobboldali tábor, de nem szabad elfelejteni, hogy sokan már akkor lefasisztázták őket, amikor mérsékelt konzervatív értékeket hirdettek. Azt pedig, hogy a magyar társadalom sokkal inkább keleties, mint nyugatias mintákat követ, a kisgazda és egyéb demagógok gyermeteg kísérletei után elsőként Orbán Viktor tette politikai stratégiája alapjává. Orbán nagyon is nyugatiasan kezdte, de aztán felismerte, hogy a keleties mentalitás meglovagolásával előbbre jut. A balliberális tábor azért eszköztelen vele szemben, mert ő érti azt a közeget, amit a szocialisták a kádári hagyományok gyengülésével egyre kevésbé ismernek, a liberálisok pedig a kezdetektől félreismertek.
Van-e kiút? Márai Sándor sokkal nehezebb helyzetben – 1942-ben – a nemzet hosszú, fáradalmas nevelésben látta a kiutat (Röpirat a nemzetnevelés ügyében). A rendszerváltó elittől semmi sem állt távolabb, mint a nemzet „nevelése”. Alapdogmának számított, hogy a szavazópolgárok maguktól is a legjobbat választják, a kultúra és a média ugyanolyan vállalkozás, mint az autógyártás, s az állampolgárok nevelése mélyen antidemokratikus hagyomány. Az írók közéleti funkciója megszűnt, a művészek helyét a médiában átvették a celebek, s lassan a politikusok közül is csak a celeb módra viselkedők maradtak felszínen. „Így van ez Nyugaton is”, mondják, csak arról feledkeznek meg, hogy a több évszázados polgári társadalom önkorrekciós képessége egészen más, mint a rendszerváltásból rendszerváltásba bukdácsoló Magyarországé. Ma szinte döbbenetes egy húsz-huszonöt évvel ezelőtti magyar filmmel, újsággal, tévéműsorral szembesülni: az akkori igényes tartalmat lassan mindenhonnan kiszorítja a gagyi és a tőmondatos „érvelés”.
Ha az elmúlt húsz év a technikai civilizáció terén hozott is bizonyos felzárkózást, mentálisan a magyar társadalom leszakadt, a nyitott és toleráns nyugati gondolkodástól távolabb áll, mint a rendszerváltozás idején. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy akik ezt mindig is elutasították, gátlástalanabbak lettek. Márai azt írta még a ’30-as években, hogy amikor a vonat Hegyeshalomnál magyar területre érkezik, akkor egyfajta ember hangos és agreszszívan kérkedő lesz, egy másik fajta pedig – aki odaát szabadon beszélt és viselkedett –, csendesen magába fordul. Most az előbbieknek áll a zászló. De ez azok bűne is, akik húsz éven át semmit sem tettek a nevelésükért. Ha a társadalmi fejlődést mégis nyugati irányba szeretnénk fordítani, ha Ady komp-Magyarországát mentálisan is a nyugati parton akarjuk rögzíteni, akkor új politikai kultúrára van szükség. Ebben mindenki szövetségre van ítélve egymással, aki nyugatos szellemben irányítaná és, igen, nevelné a magyar társadalmat. Hangsúlyozom: a Fidesz elitjét és derékhadát is ide tartozónak gondolom. A „magyarkodók, köd-evők” minden nyugatos magyarra egyformán veszélyesek. És persze önmagukra és a hazára is, hiszen térségünkben a magyar nacionalizmus igazán csak a magyarságnak tud ártani. De mivel ezt ők nem látják, másoknak kell megfékezni őket.
Tudom, naiv illúzió azt hinni, hogy a győzelemre esélyesek nem a totális hatalomátvételt, hanem a nyugatos erők szövetségét választják majd. De akkor is érdemes, sőt, parancsoló szükség leírni: nyugatos fejlődésünk egyetlen alternatívája a társadalom elvadulása és egy új, diadalmas kis-antant megerősödése.
A szerző közíró
