Megértem persze, hogy nem beszéltek azokról a finoman szólva vitatható játszmákról, melyek akkor játszódtak le, amikor az őket foglalkoztató csatornák jutottak frekvenciához, s nem irányíthatták rá az indulatokat arra a pártokrata rendszerre, amely őket celebebbé tette s celebségükben megtartotta. Csupán azt nem értem, hogy a tüntetők tömegéből miért nem hallatszott ki legalább halkan a lényeg elleni tiltakozás; miért nem azt suttogták a főváros reggeli közlekedését megbénító fanok, hogy "Le a pártokráciával!"

Mindenkinek szíve joga, miért áll ki, mikor vonul fel, ír borzalmas SMS-eket s ejt könnyet. De azért illene súlyozni! Mert sem első-, sem másod-, sem harmadsorban nem a Boros-Bochkor páros veszett el ebben a csatában, hanem a demokrácia reménye. Ugyanis a hatalom jelenlegi és leendő birtokosai azt vágták egy ország képébe, hogy mindenki tehet egy szívességet: a mai Magyarországon a két meghatározó párt négy katonája elég ahhoz, hogy zárójelbe tétessék mindaz, amit eddig a demokráciáról, a törvényességről, a politikai hatalom és a gazdasági szféra szétválasztásáról szerettünk volna gondolni.

Szipoghatunk a Boros-Bochkor kettősért is, hiszen elég sokat tettek azért, hogy az alpáriság, az ízléstelenség, az obszcenitás berágja magát az új nemzedék szívébe, s öncélú röhögtetőként magukat nem kímélve fáradoztak azon, hogy a gondolkodás írmagja is kivesszen az amúgy kétségbeejtő kiszolgáltatottságban vergődő posztmodern bérrabszolgák agyából!

De miközben itatjuk az egereket, ne feledjünk három újabb napot megjelölni a kalendáriumban azok után, amelyek a média ismételt pártirányítás alá helyezésének folyamatát jelzik! Köztük van az a nap, amikor az ún. médiaháború sodrásában a Magyar Televízióban a két politikai oldalhoz kötődő híradó-szerkesztőséget hoztak létre. Amikor a bíróság által is elítélt eljárásban ejtették ki a TV3-at a kereskedelmi versenyből, s helyette a TV2-t hirdették ki nyertesnek. Az sem volt semmi, amikor a Slágernek átjátszották a Petőfi Rádió országos hatókörű hullámsávját, vagy amikor tavaly év végén parlamenti konszenzussal, a médiatörvény módosításával akarták automatikusan meghosszabbítani a Sláger és a Danubius lejárt engedélyét, amit csak az államfő vétója s az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozata akadályozott meg. És akkor még nem beszéltünk a közszolgálati televízió tudatos elsorvasztásáról, s arról sem, ahogy az ORTT pártdelegáltjai a pártközeli tévéknek, rádióknak osztották a pénzeket...

Talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a rendszerváltás utáni magyar médiatörténelmet a jogszerűség és a jogtalanság határmezsgyéjén alakították eddig is. Most azonban már végképp és tudatosan átgázoltak a jogszabályokon. A vitatható döntések napjai után a vitathatatlanul gyalázatosakéi jöttek el:

- 2009. október 28., amikor az MSZP és a Fidesz-KDNP két-két delegáltja (Gyuricza Péter, Ladvánszky György, illetve Szalai Annamária és Tirts Tamás) minden jogi aggályt félresöpörve végrehajtotta a pártok közös parancsát.

- 2009. november 4., amikor Szalai Annamária (Fidesz) ellátta kézjegyével a szerződéseket.

- 2009. november 19., amikor minden tiltakozás és nyilvánvaló jogsértés ellenére megszólalhatott a két új adó.

Bizony Barátaim! Most nem a Slágert meg a Danubiust kellene siratni, hanem az elveszni látszó demokráciát. Nem Boros-Bochkorért, hanem a jövőnkért kellene üvölteni. Azt, hogy "Le a pártokráciával!" Ha nem ezt tesszük, nem csak a Slágert és a Danubiust fogják elnémítani, de előbb-utóbb mindannyiunkat.

A szerző a Nemzeti Média Kerekasztal ügyvivője