Mégis bírósági végrehajtó volt aztán kénytelen elhozni Ocskay Johanna portréját két évvel ezelőtt a Nemzeti Múzeumból - a közgyűjtemény a bíróság jogerős ítélete ellenére sem akarta ugyanis kiadni a festményt a Sigray-örökösöknek. Akik később újra a bírósághoz fordultak, és megint csak nyertek: ennek köszönhetően kaptak vissza a héten egy antik karosszéket az Iparművészeti Múzeumból. Száznál is több tárgyuk maradt viszont továbbra is a patinás falak között.

Az évtized elején még úgy látszott, a magyar állam pontosan tudja, mi az álláspontja a második világháború alatt és a harcok után múzeumba került műkincsekről. A kincstár akkori vezetőinek véleményét elfogadni látszottak az illetékes szaktárcák is: amit - bármilyen bornírt mód hangzik is ez - a korabeli jogszabályoknak megfelelően, "szabályosan" államosítottak, azért a kárpótlási folyamaton belül jár kártérítés. Amiről viszont bebizonyosodik, hogy évtizedeken át pusztán letétként volt a múzeumban, azt - könnyek ide vagy oda - vissza kell adni a jogos tulajdonosának.

Ebből az elvből vált gyakorlat akkor, amikor Görgey Gábor a Poros utat és még három másik Munkácsyt becsomagoltatta a Vida-örökösöknek, és akkor is, amikor ezzel a lendülettel a szaktárca kijelentette, istenuccse végiggereblyézteti az összes múzeumi raktárat, hogy végre kiderüljön, mi az államé odabenn, és mi az, amiért joggal jelentkezhet valaki. Hogy az utóbbi munka hogyan áll, arról hét év után sem hallani egy mukkot sem. Arról azonban, hogy precedenst teremtett-e a miniszteri gesztus, viszonylag pontos képet fest, hogy a Sigray-leszármazottak már szinte bentlakónak számítanak a bíróságokon. A minisztérium tisztviselői néma kritikával illetik ugyanis korábbi főnökük tettét, és körömszakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy minden egyes tárgyat csak jogerős bírósági ítélet után töröljenek a múzeumi leltárból. Még akkor is, ha előre látható, hogy a netán százával sorjázó, egyforma perekben magyar bíróság csak egyféle ítéletet hozhat.

A rendszerváltás után persze nagy volt a félelem, hogy az örökösök harcba indulnak, és "kifosztják" a magyar múzeumokat. Az idő azonban bebizonyította, hogy - hiába, mégiscsak bő fél évszázad telt el - rohamról szó sincs. Már csak ezért is nehéz megindokolni, miért nem követi az állam a saját, néhány évvel korábbi gyakorlatát, és miért nehezíti meg az amúgy egyértelmű ügyek intézését. De Görgey Gábor mondatának másik felét különösen nagy hiba volna figyelmen kívül hagyni. Hiszen épp mi vagyunk azok, akik meg-megújuló elszánással igyekszünk visszaszerezni az orosz múzeumokból az odahurcolt, magyar eredetű műtárgyakat. A jog persze minden ízében a mi oldalunkon áll ebben az ügyben - de a népi tapasztalás szerint olykor a jó példa is sokat számít.