A szerző történész

Kezdjük az elutasítással. Fleck alkotmányvédő pozíciót foglal el. Úgy véli, hogy az alkotmány nagyjából-egészében jó, s ha az ország alkotmányos működésében problémák adódnak, akkor a megoldást elsődlegesen a politikai kultúrában, a konkrét szabályozásban és az intézményi hibák kijavításában kell keresni. Igen, mindebben lenne mit tenni, de én nem erről írtam, hanem arról, hogy húsz év tapasztalata nyomán mit lehetne módosítani az alkotmány és az alkotmányosság tekintetében azért, hogy a magyar polgárosodás minősége javuljon.

Az alkotmányvédő pozícióból sok minden következik. Például az, hogy aki korrekciókat javasol, azt ki kell tolni az alkotmányos értékek mentén folyó diskurzusból. A szerző esetemben kétségbe vonja az alkotmánnyal egyező liberális demokratikus elkötelezettséget. Azt állítja, hogy javaslataim alapvető pontokon kérdőjelezik meg az alkotmányos értékrendet.

Jó példa erre, hogy szerinte az én javaslataimhoz a választójog esetében koherensen illeszkedett volna (!) a műveltségi cenzus bevezetése. De én ilyet nem írtam. Éppen azért nem, mert tiszteletben tartom az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójog elvi alkotmányos kritériumait, ezért mereven elzárkózom a jogmegszorítástól, s ehelyett az elvet nem sértő gyakorlati módosításban, a választói regisztrációban gondolkodom. Ugyanígy eszem ágában sem volt sem a közteherviselés, sem az egyéni jogok megkérdőjelezése. A szövegem ennek pont az ellenkezőjéről szól. Javaslataimmal éppen az alkotmányos értékeknek kívánok nagyobb súlyt adni.

Fleck állagőrző logikájából az is következik, hogy továbbra is erőltessük azt a régi mondandót, amiről a húsz év tapasztalata nyomán kiderült, hogy semmire sem jó, és sehova sem vezet. Én például azt javaslom: teremtsük meg az alkotmányos alapját annak, hogy az állam felléphessen a kollektív rasszista stigmatizáció ellen és az esküdtbíráskodási folyamat mentén realizálódjon az eredmény. Ehhez persze az emberi méltóság fogalma mellé alkotmányosan be kellene vezetni a kisebbségi közösségek méltóságának fogalmát is. Ehelyett Fleck a maga lejárt szavatosságú áruját kínálja sokadszor. Szerinte lehetséges a fellépés az "egyén jogainak helyes értelmezésével". Az "egyén jogainak helyes értelmezése" semmit sem mond - mert nem mondhat - arról, amikor általában "szemét cigányokat", "mocskos zsidókat" emlegetnek. Ezeket a kijelentéseket ma védi a szólásszabadság alkotmányos értéke. De az adott csoportok méltósághoz való joga ma nem alkotmányos érték, tehát védelmet sem kap. Minden potenciális jogkövetkezmény nélkül lehet a politikai nemzetet romboló, a "belső Trianon" stigmatizáló nyelvi világát érvényesíteni. Miután ez - szerintem - a nemzeti közösség konzisztenciáját érintő kérdés, aligha hinném, hogy az "egyéni jogok helyes értelmezése" releváns érv lenne. Alkotmányos esélyt szeretnék adni annak, hogy ezeknek a kollektíven megbélyegző kijelentéseknek legyen jogi rizikója.

De vajon miért jellemzi a szerzőt ez a sehova se vezető, állagőrző logika? A cikk szövegében erre is találunk fogódzókat.

Az alkotmányos demokratikus rendben működő monarchia ideájáról például azt mondja: ha egy demokrata ilyet akar, vándoroljon ki Nyugat-Európába, mert nálunk a monarchia egyet jelent a második világháború előtti uralmi hagyományokkal.

A teljességgel érveletlen - mert érvelhetetlen - állítás nyilvánvalóan politikai szorongásról és a magyar társadalom mélységes leértékeléséről tanúskodik. Tökéletesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a magyar társadalom kultúrája azóta nagyot változott, s ami a legfontosabb, a társadalomszerkezet is teljesen más. Fleck úgy véli, hogy pusztán a lehetséges államforma- (és nem rendszer-) váltás okán ez az ország ugyanolyan lehet, mint 70-80 évvel ezelőtt volt. Tehát a politikai félelem és a történeti változások semmibevétele lehet az egyik okcsoport.

Az általam nyugat-európai minta nyomán felvetett megoldásról Fleck azt állítja, hogy operettországot vizionálok. A magyar eszme- és politikatörténetben a polgárosult nyugati minták meghonosítása igen komoly előzményekkel rendelkezik, s a történet kétségkívül nem volt mindig sikeres. Hajnóczy Józsefet még lenyakazták, Széchenyi István már "csak" öngyilkos lett. Kossuth Lajos élete jelentős részét emigrációban élte le, de Deák Ferencet már közmegbecsülés vette körül, Eötvös József pedig kétszer is miniszterkedett. A személyes sorsokból is kitűnik, hogy rögösnek bizonyult a nyugatosítás útja. Mégsem állíthatjuk, hogy a fent említett egyének operettországot vizionáltak volna - noha egykori kritikusaik olykor délibábossággal vádolták őket. Így tehát a szerző helyében óvatosabban fogalmaznék - úgy is mondhatnám: kisebbre venném a mellényt, s nem a magabiztos szűklátókörűség nevében ítélném meg a lehetséges nyugatosító-honosító szándékot, szándékokat.

A másik fő okcsoport tehát az intellektuális horizont szűkösségében lelhető fel.

Fleck cikke szerint ugyan látjuk, hogy az alkotmányosság korrekciókra szorulna, de minden korrekciós elgondolásra nemet mondunk. Mert ez következik álláspontunkból - miközben lehet, hogy azért ez az álláspontunk, mert nem jut az eszünkbe semmi. Így tehát a merev alkotmányvédő álláspont adott felmutatását semmitmondónak tartom.

Szerintem ez maga a radikális semmi.

Pánczél Hegedűs János cikke csak a királyság problémájával foglalkozik. Sok igazsága van abban, hogy sem 1918-ban, sem 1946-ban, sem 1989-ben nem volt érdemi vita az államforma kérdéséről. Abban is van igazság, hogy az elmúlt húsz évben a harmadik köztársaság kevéssé tudta önmaga rituáléit és spiritualitását kiépíteni. De ezekkel a kérdésekkel én most nem foglalkoznék, hanem kizárólag azzal, ami a javaslatomat érinti.

Pánczél Hegedűs úgy véli, hogy a királyságot nem érdemes alkotmányos monarchiaként felvetni, hanem rögtön a Szent Korona-tant is be kell emelni.

A Szent Korona-tan semmilyen értelemben nem része az elgondolásomnak, mert tökéletesen elavultnak és használhatatlannak tartom. A Szent Korona-tan egyik olvasatában arra szolgált, hogy az országot az uralkodó és a rendek egységének láttassa; a hatalom lényegét és működtetését ily módon konstituálta. Kifejezetten alkalmas volt arra, hogy érvényesítse azt a rendkívül szenzitív, fiktív egyensúlyt, ami a királyi főhatalom és a rendi privilégiumok rendszere között fennállt. Miután Magyarországon 1848-ban jogilag is megszűnt a jogegyenlőtlenségre alapozódó politikai rendszer, ez az értelmezés funkcióját vesztette. Egy másik értelmezés szerint - ami főként a XIX. sz. közepétől kap hangsúlyt - a Szent Korona-tan fogalmához a történelmi Magyarország elérni kívánt egységét társították (1867 után ez az egység meg is valósult, s 1918-ig fennállt). Ezenkívül a tan olyan jogcímeket is magában foglalt, amelyek egy nacionalista értelmezésben hódítási igényeket jelentettek. Amint napirendre kerül, hogy Magyarország - a Szent Korona jogán - okkupálja, majd annektálja Bosznia-Hercegovinát; amint Románia felajánlja Magyarországnak Erdélyt, Ausztria Burgenlandot, Szerbia pedig a Délvidéket; amint a szlovákok oda kívánják adni a teljes Szlovákiát és a horvátok saját országukat - nos, akkor nem fogom elavultnak tekinteni a Szent Korona-tant, de momentán erre kevés esélyt látok.

Ami pedig az A és B logikáját illeti: azért, mert állampolgári jognak tekintem, hogy a polgárok akár személyi jövedelemadójuk 1 százalékával, akár önkéntes adózással támogassák egyházukat, ebből még nem következik, hogy visszakívánom az egyházak rendi előjogát, a tizedet. Vagy: azért, mert hiszek a tulajdon védelmében, még nem kívánom vissza sem az ősiséget, sem a hitbizományok rendszerét.

Magyar esszenciának látni a királyságot és a vele egybeépített Szent Korona-tant - ez manapság sokkal inkább identitáspolitikai állítás, mintsem komolyan vehető, racionális álláspont. Itt a teljes múltba fordulás az állásfoglalás magja. De a jelen nem múzeum. A jövő pedig végképp nem az. Így aztán itt is a semmihez jutunk el.

Az egyik cikk - vagy megtisztelő, de inkább ördögösítő szándékkal - egyfajta társadalmi és identitáscsoportként láttat engem. Azt mondja: "a liberális és demokrata értelmiség". Köszönöm, de nem kérek belőle. Személyemet nem kell kollektívummá formálni. Az "egy ember szól, de milliók nevében" nevű történet általában politikusokhoz és magukat szekuláris sámánnak képzelő intellektüelekhez kötődik. Én egy liberális és demokratikus gondolkodású értelmiségi vagyok. Gerő Andrásnak hívnak. Vannak gondolataim, és szabad emberként egy szabad országban a szabad sajtóban elképzeléseimet közreadom. Aztán akik akarnak, vitatkoznak velem.