(A polgári közép elár(v)ulása)

A fő baj ugyanis az, hogy az ún. polgári középréteg hagyományosan nagyon vékony nálunk. Ennek történelmi okai vannak: Trianonban, Pozsonytól Temesvárig számolva a tíz leginkább polgárosodott nagyobb és több tucat kisebb vidéki városunkat veszítettük el, több évszázados erős hagyományokkal, megkímélve a török megszállás fizikai és kulturális pusztításaitól. A trianoni ország nagy része a polgárosodásban elmaradt, megterhelve a nagybirtokrendszer által szociálisan megnyomorított milliókkal. Jellemzően a zsellérek országa voltunk a háború előtt.

Az előző rendszer kevés vívmánya közül a legjelentősebb, hogy százezrek végeztek egyetemet, akiknek esélyük sem lehetett erre korábban, és milliók emelkedtek az iparosodás révén kispolgári státusba.

Az új értelmiség nagyrészt megmaradt baloldalinak, és azonosulni tudott a hozzánk megkésve érkezett, liberális eszmékkel is, de sokan közülük a rendszerváltás után a jobboldalra álltak ilyen-olyan okokból.

(Jellemző, hogy a Fidesz vezérkara nagyrészt első generációs értelmiségiekből áll, és maga Orbán Viktor is elismerte, hogy míg a Kádár-rendszerben egyetemet végezhetett, ebben a rendszerben legfeljebb traktoros lehetett volna. Ennyit az antikommunizmusról.)

Az igencsak kisszámú hagyományos középosztály a rendszerváltás után a Horthy-kor iránti erős nosztalgiájával inkább a jobboldali pártokhoz csatlakozott. Erre a nosztalgiára Antall József után Orbán is rájátszott. Így történt, hogy az MDF-től ezt a réteget is "elnyerte" a Fidesz (a populizmusra eleve fogékony kispolgárok tömege után).

Így az MDF maradt a jobboldal egyetlen, konzervatívnak, polgárinak nevezhető pártja, amely alapvetően nem antiliberális, elismeri a piacgazdaság létjogosultságát, nem épít a Horthy- vagy a Kádár-kori reminiszcenciákra. Ennek manifesztálása volt Bokros jelölése az Európai Parlamentbe.

Lehet emlékeztetni Dávid Ibolya miniszteri működésére az Orbán-kormányban, de ma mégis ő képviseli az előző tíz év miniszterelnökeihez képest legkövetkezetesebben az európai irányt (ez persze ellenzékben könnyebb...).

Ezért úgy gondolom, hogy sok korábbi SZDSZ-szavazó fog rá szavazni, miután az SZDSZ oly sikeresen szétverte magát. Ennyiben tér el a véleményem Bodnár Zsófiáétól: nem a kis pártok összefogása hozhatja a sikert, hanem az MDF lehet megerősödve - jó esetben - a mérleg nyelve a következő kormányalakításnál, és egyben erős fék, ha jobboldali kormány alakul. (Feltételezem, hogy a Fidesz nem kormányozna egy fasiszta párttal, a Jobbikkal koalícióban.)

Persze egy ilyen forgatókönyvhöz szükséges az is, hogy az MSZP összeszedje magát, megerősödjön. Azok az ún. "baloldaliak", a "helyi érdekek" védelmezői, akik anno megakadályozták a harminc kórház bezárását, a MÁV racionalizálását, az őstermelők megadóztatását, az iskolai szegregáció elleni radikális fellépést és bármilyen reformot (megbuktatva ezzel Gyurcsányt), most learathatják rövidlátásuk gyümölcsét: Bajnainak kell megszavaznia a kórházak és az önkormányzatok miniköltségvetését, MÁV-vonalak tucatjainak megszüntetését és sok más megszorítást. Pont a választások előtt pár hónappal!

Mégis, ha a párt (félretéve a listás helyekért való belharcot) jó programot tud felmutatni, az elért eredményeket állítja az előtérbe (és ami még fontosabb), megfelelő arcot tud miniszterelnöknek jelölni, elkerülheti a súlyos vereséget. Bajnaira nem számíthatnak: ő kitűnően végzi a dolgát, de érthető, hogy nem akar végleg elmerülni a politika posványában. Másrészt népszerűtlen intézkedések sorának meghozatala után nem biztos, hogy ő lenne az eredményesség szempontjából az ideális jelölt.

Botka László jelölése látszik a legjobbnak. Ő nem keveredett bele a méltatlan politikai csatározásokba, és önkormányzati múltja révén a legközelebb áll a választókhoz. Attól sem kell nagyon tartania, hogy nem térhet vissza polgármesteri székéhez. Ám a nevéhez kötődhetne az a történelmi érdem, hogy elkerüljük a kétharmados többségű Fidesz-országot. Ez sem semmi!

A szerző mérnök, közgazdász