A kedves fiúkat így nehéz megszemélyesíteni. Vajon kik ünneplik ma a párt huszadik születésnapját? Sok idő ez. Rá lehetett ismerni az 1952-es pártra '72-ben? A '72-esre '92-ben? Aligha. És most? Az emberek a húsz évvel ezelőtti átalakulási kongresszus óta kicserélődtek. Az akkori vezetők közül csak Katona Béla, Puch László és Vitányi Iván aktív. Mások jöttek, és mégis - ismerős minden mozdulat. Csak az nem megy másnak, ahogy Horn tartotta a cigarettát.

Az a párt akkor a maga tehetsége szerint világtörténelmet formált. Honlapja szerint a következő programokat kínálja a jubileum napjain: Tatabánya, Sántik Lajos, a 14. számú választókörzet önkormányzati képviselője fogadóórát tart, Kilián Géza, a 13. számú választókörzet önkormányzati képviselője is fogadóórát tart, Esztergomban ingyenes jogtanácsadás hétfőn négytől, Varju László sajtótájékoztatót tartott. Ünnepelni jöttem, nem temetni... de nem is, Caeasar! Ám annyira tán nem tartózkodóak, mint amennyire mutatják. És ha temetni nem is kell, dicsérni olykor lehet.

A két évtized összképe olyan, mintha a rendszerváltó tárgyalások idején megismert harmadik oldal nőtt volna át szocialistába. Népfront, szakszervezetek és mások. A harmadik oldal akkor úgy határozott, hogy csak abban az esetben szavaz igennel, ha a két másik - az állampártiak és a rendszerellenzékiek - véleménye közel jut egymáshoz. A szocialisták ma is valahogy így egyensúlyoznak. Ha nincs két szélsőség, elvesznek a nagy térben. Igaz, ha meg mással próbálkoznak, rájuk gyújtják a tévét. Nem egyszerű helyzet. A másik oldalon egy gazdag ember vesz például újságot, indít tévét, benne a pénzéért szétgyaláztatja a baloldalt. Az pedig tojógalambként totyog a lenyúlt nemzeti tévé körül, ahová már be sem teheti a lábát. Tényleg kedves fiúk.

Ha nem lenne bennük az a genetikailag kódolt adottság, hogy baj esetén rárontanak magukra, most akkor is bajban volnának. Az egész világban veszti kontúrjait a baloldal. Amikor a munkát kiszervezik a fejlődő világba, a centrumokban pedig marad a tőke és a hozzá tartozó szervező erő, tudás, akkor valóban nincs könnyű dolga a munka mellett hitet tévő baloldalnak. Szervezze ki magát? Keressen harmadik utat? Teszi, de a válság torlaszokat emelt oda.

Nálunk hosszú ideig egyszerűbb volt a feladat. Akik nem akarnak verekedni szomszéddal, cigánnyal, mást gondolóval, akiknek nem öröm sem az engedelmeskedés, sem az uralkodás, akik nem büntetnék az örömkeresőket, azok a túloldaltól hosszú ideig kaptak egy nagy lehetőséget: a bal nem jelentett mást, mint a jobb ellenkezőjét. Ennyi elég is volt. Sőt, nagyon fontos.

De az elbizonytalanodott világ most alig-alig akar kedves fiúkat. Nem versenyképesek a ketrecharc mestereivel. Nincs hozzá tehetségük. A keménykedést mégsem ússzák meg. Aki ugyanis mindenkit szeret, ahogy ők mutatják, valójában senkit sem szeret eléggé. Innen nézve korlátlan lehetőség van az elkomorodásra. Valami elmúlt. Ha a szocialista párt mindig is a kiszorítottakat, a lehetőségkeresőket támogatta, vagyis ha a modernizálódó polgári Magyarország mellett állt, ziccert kapott: most önmaga pártjára állhat.