1989-ben Francis Fukuyama híres eszszéjében rákérdezett, majd három év múlva félezer oldalon kijelentette, hogy a "történelemnek vége". A Fehér Házban, ahol eladdig Ronald Reagannek adott jó tanácsokat, újnak és örvendetesnek hallatszott a tézis, de persze a félezer oldalon már elismerte a szerző, hogy európai ötletet nyúlt le, a kereszténységét, Hegelét, Marxét és végül Kojéve-ét. Átfuthatjuk röviden a fukuyamai tételt, mert sajnos történelmi helyzetünk lehetővé teszi, hogy másképp olvassuk és értelmezzük azt, mint tizenöt évvel ezelőtt.

A Szovjetunió összeomlása a liberális demokráciák világgyőzelméhez vezetett, és hosszú távon a történelem (pontosabban az ideológiák) végét eredményezi. Ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, élesen meg kell különböztetnünk a "történéseket", amelyekben ezután is bővelkedik majd a világ, és a "történelmet" mint az ideológiák fejlődését és összecsapását. Ha nem akarunk ezzel egyetérteni, elég megállapítani, hogy túl sok "történés" már valóban a "történelem" képzetét kelti, és a megkülönböztetés szócséplés.

A születő világrend liberális, amennyiben az ember egyetemes szabadságjogait védi, és demokratikus, mivel a választópolgárok beleegyezésével létezik. Az új egyetemes rendben lassan felemésztődnek az ideológiai ellentétek, megszűnnek a viták, és csupán a gazdasági tevékenység marad fenn, ami alatt a liberális piacgazdaság versenyfutása értendő.

Ez az optimizmus nem hatott meg mindenkit Amerikában. A könyv megjelenése után alig pár hónappal a World Trade Centert terrortámadás érte, és ez megalapozta a civilizációk konfliktusán alapuló új világrend elméletét. A Fehér Ház inkább ehhez igazodott, Fukuyama pedig kiábrándult a neokonzervativizmusból, és Obamára szavazott. A tengeren túl "vége lett a történelem végének", avagy "visszatért a történelem" (ahogy Robert Kagan mondaná). De mi a helyzet Európában?

Fukuyama, bevallása szerint, nem is az amerikai demokráciát tekintette mérvadónak, hanem sokkal inkább a vajúdó Európai Uniót. És valóban, gondolatai főként az újra felszabadult Közép-Európában érintkeztek a gyakorlati politikával, így nem kellett átgondolni a rohamos privatizációt, a vágtató inflációt vagy az újdonsült munkanélküliséget. Könnyebb volt tudomásul venni, hogy most már ez az egyedüli választható és egyben örök út, mint mérlegelni, hogy nem kéne-e a társadalom liberalizációjának megelőznie a gazdasági liberalizmust.

A rendszerváltást körbelengő gazdasági determinizmus mindent áthatott, és a "liberális demokrácia" fogalma tartalmatlanná vált a teljesen nyílt és befolyásolhatatlan piacgazdaság nélkül. A történelem vége nem más, mint a piaci kapitalizmus győzelme. Sajnos egyaránt állíthatjuk azt is, hogy a közép-európai rendszerváltás szinte egyik napról a másikra bekövetkezett, meg azt is, hogy a "demokratizálódás" elhúzódó folyamat, ami a mai napig nem ért véget, azaz meg sem történt. Romániában például a "véget nem érő rendszerváltás" gondolata már nemcsak értelmiségi körökben terjed, hanem konyhanyelvi közhely.

Magyarországon talán akkor kezdett a történelem mocorogni, amikor pár évvel ezelőtt pár értelmiségi vette a fáradságot, és újragondolta a magyar demokrácia éveinek tanulságait. A legismertebb mozzanat Tamás Gáspár Miklós "átállása" volt, amiről sokan máig nem vettek tudomást, vagy csak képtelenek "megbocsátani" neki.

Az EP-választásokat követően újból TGM volt az, aki a kérdést közvetett módon feszegette (Válság és hanyatlás, június 12). Helyesen rámutatott, hogy a piaci liberalizmus hirtelen bevezetését és annak negatív következményeit olyan álszociáldemokrata retorikával egészítették ki, amely a tanácstalan lakosság számára valamiféle biztonságérzetet nyújtott. A "történelem vége" annyira törvényszerűnek látszott Közép-Európában, hogy az átmenet szempontjából ésszerűbbnek látszó szociáldemokrácia is a piaci liberalizmus álarcává lett. Most meg azért szavaznak sokan a szélsőjobbra, mert az szélsőbal álruhát visel, és a kapitalizmus elvont fogalmán kívül konkrét bűnbakokat is megnevez (bármennyire rosszul cseng is, egyszerre igyekszik nemzeti és szocialista lenni). Akár így van, akár nem, egy biztos: a történelem immár az öreg Európába is látványosan viszszatért.

Csak azt kell még kiszúrni, hogy ki visel álruhát és ki nem. Régi beidegződéseink arra unszolnak, hogy megvessük azt, aki álcázza valódi szándékait, és tiszteljük az egyenes beszédet. Tiszteletre méltó tehát, hogy Dávid Ibolya egy cikkében kiállt a "történelem vége" mellett (Álomvilágok harca), és elítélte Orbán Viktor álruháját. Nem értem azonban, miért állítja - mert valójában ezt állítja -, hogy TGM, az egykori oxfordi tanár egyenes beszéde legfeljebb vicces, míg Orbán Viktor egykori oxfordi diák álcáját komolyan kellene venni. Persze tudjuk, jövő tanévtől a diák dirigál majd a tanárnak. De akkor is, ha jobban odafigyelünk, inkább Orbán álruhája a vicces - amitől persze még idővel megszokottá válhat.

Érthető azonban, hogy Dávid Ibolya megijed a történelem lélegzetétől, és elítéli a történelem végének a végét, a kapitalista piacgazdaság tagadását, hiszen a rendszerváltás utáni évek voltak az MDF dicsőséges korszaka. Az akkori retorika már akkor is csak Közép-Európában tűnhetett újnak, de manapság már teljességgel anakronisztikus. Azt állítani, hogy "a kapitalizmus nem cél, hanem eszköz", annyit tesz, mint megfosztani a kapitalizmust bármilyen társadalmi kötődésétől. A kapitalizmus nem redukálható a piacgazdaságra, hanem a liberális demokrácia alkotórészeként eszmei értékű. Dávid Ibolya népnevelő módszere szomorú. Úgy tesz, mint az apa, aki szomszédjától leste el, hogyan kell a gyermekét megtanítani úszni: bedobta a mély vízbe és várt. Az MDF húsz évig is várna a parton, ami már történelmi léptékkel is sok.

A gazdasági válság egyik pozitív velejárója, hogy nem kell képzett közgazdászoknak lennünk ahhoz, hogy eddig elnyomott gazdasági elméletekről értesüljünk. Elég a napi sajtót olvasni. Megtudjuk például, hogy az amerikai föderalisták, az Alapító Atyák némelyike sem etetett volna mindenkit az amerikai egytálétellel. És nemhiába, amit ők liberálisnak neveznek, az európaiul "szociáldemokrata". Más kérdés, hogy ezt Magyarországon nem kötelező tanulni a közgázon. Orbán Viktor talán Oxfordban hallhatott róla, és félretette jobb időkre.

Visszatérve az eredeti gondolathoz, nehéz eldönteni, hogy mi a történés és mi a történelem. Rendelhetünk a hagyományos krumplilevesből, amely egykor annyira jólesett, és a történelem meg se moccanna. Ha mindenki újból jóllakik, talán csillapodnak a kedélyek. Másrészt nagyobb gondokkal is szembe kell néznünk. Fukuyama jól látta, hogy a liberális demokráciát veszélyeztető törekvések inkább várhatók jobbról, mint balról, ugyanis az ember hajlamos az egyenlőtlenségért küzdeni, az elismerésért, hogy Ő kiválóbb a tömegnél.

Tamás Gáspár Miklós ezt úgy fejezte ki, hogy arra a kérdésre, "kit akar ön elnyomni?", jobb válaszokkal szolgál a jelenlegi szélsőjobboldal. Ezzel kell a liberális demokráciának szembenéznie a következő évtizedben. Azt, ami Európában történik, inkább vélem ideológiai reformációnak - a szó eredeti értelmében: az alapelvek visszaállításának -, mint jobbra tolódásnak. Mindazonáltal nem kizárt, hogy ellentétes irányba süljön el, ahogy a protestáns reformációval is megesett.

A gyökerek keresése, az eszmék és a gyakorlat összhangba állítása olyan folyamat, amely megmentheti az európai liberális demokráciát. Mindaddig azonban sokasodnak a történések, és igencsak a történelem képzetét keltik.

A szerző antropológus