Amióta az ember kiemelkedett az állatok közül a szex mellett az elosztás kérdései foglalkoztatják a leginkább. Az állatok, legközelebbi rokonaink is, a kölyköket leszámítva, önellátóak, és a körülöttük fellelhető erőforrásokból annyit remélhetnek, amennyit egyéni képességeik, erejük, ügyességük, rafinériájuk alapján meg tudnak szerezni. Az így megszerezhető menynyiség általában arra elegendő, hogy egy-egy egyed életét és szaporodást biztosítsa, nagyon sokszor még erre sem. Mindig sokkal több állat születik és igyekszik felnőni, mint amennyinek megfelelő élettér és elegendő erőforrás juthat. Az ember evolúciója változtatott ezen. Az emberi közösségek kialakulásával az egyed-egyén és az erőforrások közötti viszony alapvetően megváltozott. Az erőforrásokat a közösség tagjai együtt szerzik meg, és felosztás után együtt fogyasztják el. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de nagyon öszszetett folyamatról van szó. A közösség tagjai, az egyének valamit tesznek az erőforrás megszerzése érdekében, vadásznak, gyűjtögetnek, védelmezik a közösséget. Az ősi időkben elég jól átlátható volt, hogy ki, mivel segítette a közösséget. A megszerzett erőforrások elosztásánál pedig a közösség hagyományos szempontjai érvényesültek, amelyek régen megint csak elég jól átláthatóak voltak. Mindenkinek kell ennie, mindenkinek jár a védelem, mindenkinek segíteni kell, hogy fedél legyen a feje felett. Ezekben az alapvető szükségletekben nem nagyon méricskélték, hogy a közösségtől kapott javak, és a közösségért végzett erőfeszítés mindig arányos legyen. A csalást, a lustaságot megtorolták, de a fontos az volt, hogy az egész közösség érdekei érvényesüljenek. Lehetőleg mindenki jól érezze magát, és jusson arra is, hogy a közösség hosszú távon fennmaradjon, tehát például a gyerekek, bárki is a szülőjük, jól el legyenek látva, mert belőlük lesz a közösség következő nemzedéke.

Ez a szerzési-elosztási szemlélet nagyon sikeres volt, és néhány százezer év alatt az ember az egész bolygót meghódította, de itt sem állt meg, és "befelé" is gyarapodott. A használható területeken egyre több ember, egyre nagyobb és öszszetettebb közösségek kezdtek működni. Korán kiderült, hogy egy jól megszervezett embercsapat nemcsak annyi erőforrást képes megszerezni, amennyi a fennmaradáshoz és a szaporodáshoz szükséges, hanem annál jóval többet. Elképesztően sokat. És ezzel egyidejűleg jelentek meg az elosztás problémái. A fölösleg megszerzéséhez nem mindenki járult hozzá a maga teljes erőfeszítésével, mint korábban, és nem mindenkinek volt rá szüksége, hogy felesleges holmikkal bíbelődjön. Kialakult tehát egy olyan állapot, amelyben a közösség vagy később a közösségek megszervezett csoportjai, elosztható, de nem mindenkinek szükséges, "javakat" állítottak elő, és a javaknak tulajdonosai lettek olyanok, akik jól szerveztek, vagy ügyesen hoztak létre védelmi szövetségeket a maguk érdekében, és kisajátították a javak nagy részét. A feleslegeket termelő társadalmak története ezután mindig az elosztás kérdéseiről szólt. Az emberi természet biológiai adottságai csupán arra késztetnek egy embert, hogy hajlandó legyen közösen munkálkodni, hajlandó legyen elfogadni valamiféle elosztási szabályokat. A szabályok formáját, tartalmát már nem a biológia határozza meg, hanem az adott társadalom kultúrája. Mindent egyenlően kell elosztani, vagy minden érték a királyé, és ő annyit ad belőle, amennyit jónak gondol. A kultúra szabályai mindig vitathatóak, és csak akkor működnek jól, ha közös egyetértéssel fogadják el őket.

Modern időkben az emberiség egy csodálatos bőségszarut működtet: az ipari technológiát, amely képes lenne arra, hogy minden embernek bőségesen juttasson a javakból. Ezt azonban a hiedelmeink, a kultúránk nem engedi. Nem egy jól áttekinthető kis közösség szerzi a javakat, hanem megszámolhatatlan, különböző kultúrához tartozó, különböző nyelven beszélő számtalan csoport, amelyben mindenhol kialakult valamiféle elosztási rendszer, amelyet ők maguk jónak és igazságosnak tartanak. A kívülállók pedig sokszor fel vannak háborodva, hogy miért nem az ő másik, szerintük sokkal igazságosabb szisztémája szerint történik az elosztás. Kultúráinkból eltűnt az a hiedelem is, hogy mindenkinek kell ennie, és mindenkinek kell fedél a feje fölé. Mai időkben milliók éhezhetnek, miközben néhányan a Holdra szállnak, vagy éppen keringenek a Föld körül úri kedvükben.

Tettamanti Béla Az elosztás módjának azonban nincsen racionális megoldása. Ha valaki egy gépeket gyártó csoport tagja, tudja, hogy a gépet nem lehet megenni, tehát feltétlenül egyezkedni kell olyan csoportokkal, amelyek az ehető erőforrások előállítói. És az egyezkedésekben már csak a csoportok érdekei működnek, hogy az egyik vagy másik csoportban ki volt az éppen, aki kicsit többel járult hozzá a végeredményhez az kívülről nehezen ítélhető meg. Az számít, hogy a közösen előállított dolog a külsők számára mennyire fontos. Csak az egyezkedésekben megszerzett erőforrást, modern időkben a pénzt, lehet majd a csoporton belül elosztani, de a csoportok már olyan nagyok, és olyan bonyolult belső kapcsolatban állanak egymással, hogy itt valamiféle arányos, "igazságos" elosztásra törekedni hiábavaló képtelenség. Valamiféle racionalitás csak a csoportokon belül működik.

Mivel racionális megoldás nincsen, lehetne az elosztást érzelmi tényezőkkel befolyásolni. Minden ember a fajtársunk, tehát minden embernek ennie kell, mindennap. Minden ember a fajtársunk, tehát mindenkinek laknia kell valahol. Minden ember a fajtársunk, tehát bárki is beteg vagy öreg azt segíteni kell. A gyerekekből lesz a következő nemzedék, tehát a gyerekek mindent maximális szinten kell kapjanak, ennivalót, egészséget, oktatást, kultúrát. Ami ezek után maradna, azért meg lehetne különböző rafinériákkal vetélkedni.

Én azt gondolom, hogy az elosztási rendszerünk még messze nem ilyen, nézzük csak meg az egészségügy vagy az oktatás költségvetését, de erre kéne törekedni.