A 168 Óra riporterének nyilatkozik az egyik kereskedelmi televízió valamelyik, nyilván sok százezer nézőt orientáló műsorának szerkesztője: "- E tekintetben két év alatt nagyot változott a világ. Jobbra tolódik az ország. A világ is. Nem politikai értelemben (?), bár úgy is persze. A baloldali kormányzat készít törvényt arról, hogy a betörőt le is lőhetem, ez azt mutatja, az emberek rendre vágynak. Egyébként én is rendre vágyom. Nagy félelmem, hogy az emberek egyszer csak nem állnak meg a piros lámpánál. Hiszen a piros lámpa végül is csak közmegegyezés. Mint az, hogy nem cigányozunk. (...) De minden csúszik jobbra. Talán a Tények (ez a TV2 műsorának címe) is. - Amennyiben? - Olaszliszka. Ma már mit érne a hír anélkül, hogy bemondanám: cigányok tették? Holott néhány éve még másképp gondoltam. Eleve szégyelltük a cigány szót, és romáztunk. Ma simán cigányozunk."

A nyilatkozó persze téved. A "piros lámpa", azaz a KRESZ nem puszta konvenció ("közmegegyezés"), hanem jogszabály. A faji-etnikai megkülönböztetésre való (gorombán őszinte vagy ügyesen kendőzött) fölhívást is jogszabály tilalmazza, bár ezt a jogszabályt (se) tartják be, és az állam (se) szerez neki érvényt. A szisztematikusan be nem tartott törvény pedig ismeretesen az állam válságát jelenti. A közlekedési szabályokat nyíltan és kihívóan szegik meg magyarországi autósok és kerékpárosok milliói, és ehhöz a tömeges törvényszegéshez illeszti a jogalkotó e szabályok folyamatos lazítását.

A magyarországi (és összeurópai) rasszizmus a jelenlegi politika legdinamikusabb eleme. Ezt a dinamizmust használják azok a konzervatív erők (ezek külalakja olykor "baloldali", de ez teljesen mindegy), amelyek maguk nem fajgyűlölők, de a fajgyűlölet miatti félelmeket és szorongásokat fölhasználva óhajtják hatalmi aspirációikat megvalósítani. És a közszabadságokat megnyirbálni.

Nem lehet nem fölfigyelni a szociálliberális, balközép sajtóban lejátszódó kapitulációs jelenségekre. Népes publicisztikai erők vonultak föl annak a bizonyítására, hogy a hazánkban egyre hatalmasabb, egyre hangosabb és elismertebb, egyre inkább fölfegyverzett fasizmus elterjedésének a fő oka a szólásszabadság és a többi alapvető szabadságjog "szélső liberális" értelmezése. Több cikk támadja a jogvédő csoportokat a fasizmus miatt, mint a fasisztákat. Az értelmetlen és képtelen civakodás mellőzése végett csak arra figyelmeztetném a rémület miatt eszüket vesztett tekintélyelvű antifasisztákat, hogy amikor a fasizmus csakugyan hatalomra jutott Magyarországon, azaz a kései Horthy-korszakban, akkor volt cenzúra, a nyilaslapokat és -szervezeteket üldözték, a nyilasvezetőket bebörtönözték, a közszolgálatból elbocsátották a nyilas párttagokat (nem úgy, mint ma). A fajüldözést (a zsidótörvényeket) pedig "fölülről" megcsinálta maga a "konzervatív rendőrállam" (ez Bibó István tömör meghatározása a Horthy-rendszerről) a náci mozgalmárok nélkül.

Ez a vita - függetlenül némely szabadelvű közszereplők esetleges túlzásaitól vagy ügyetlenségeitől - gyáva mellébeszélés.

De még ennél is súlyosabb probléma a faji megkülönböztetés, a fajüldözés, a fajgyűlölet kérdésének relativizálása és trivializálása. A támadásra kiválasztott célpont itt is a (nem utolsósorban a nyilasság elleni bátor kiállás és a nyílt kisebbségvédelem miatt megbukott) liberalizmus, illetve a rendszerváltó értelmiség - általam egyéb okokból bírált - hagyományos pluralista demokratizmusa. Mindez nem volna ilyen hatásos és ilyen sikeres a liberalizmus egyértelműen "zsidó" konnotációja nélkül a mai Magyarországon. Számos antiliberális támadásból és propagandairatból süt az antiszemitának vélt honi korszellemhez való alkalmazkodás, amelyet így sikeresen végbe lehet vinni alantas és közönséges zsidózás (vagy zsidó önmegtagadás) nélkül. Ehhöz adódik persze a "győzteshöz csatlakozás" ismert pszichózisa, a hegemonikus ideológia előtti behódolás csúnyán mazochisztikus, pornográf előadása.

Ennek a relativizálásnak és trivializálásnak több alapesete is van. Az egyik - az egyszerűbbik - a támadott etnikum (a cigányság) állítólagos faji (de kacsintással "kulturálisnak" nevezett) tulajdonságainak, rossz magaviseletének "tárgyilagos" elismerése vagy "a zsidó túlérzékenység" fölemlegetése. Mintha az ilyesmi igazolhatná az egyenlő honpolgárok testvéri közösségéből való kitaszítását, vagy az e közösségbe "bejelentkező" menekültek, bevándorlók, vendégmunkások stigmatizálását, kirekesztését.

Megfigyelhető, hogy a relativizáló magatartás megtestesítői (akik rendszeresen "radikálisnak" nevezik a fasisztákat, meggyalázva evvel Ady, Jászi, Csécsy emlékét) - bár formálisan ellenzik a fajgyűlöletet és a fajüldözést - nem szegülnek szembe a jobboldali és szélsőjobboldali sajtónak avval a taktikájával, amely a támadott kisebbségek egyedeinek egyoldalú, elfogult és napi rendszerességgel sulykolt bírálatával és lejáratásával teremt hangulatot a diszkriminációs politikához. Ugyanezt a taktikát követi az utódállamok (többségi) nacionalista politikája és sajtója, amely a célpontul kiszemelt magyar kisebbségek úgynevezett "túlköveteléseivel" (vagy kisebbségi politikusok nyilván bírálható megfogalmazásaival) véli indokolhatni a diszkriminációs rendszabályokat, amelyek leggyalázatosabb példája a szlovákiai államnyelvtörvény és a hozzá hasonló ukrajnai nyelvpolitikai gyakorlat.

A másik alapesetet nevezzük a "szociológiai" változatnak. Számosan kijelentik, hogy a cigánykérdés csak az általános (elsősorban falusi) szegénykérdés részhalmaza csupán, ezért az antirasszista ellenállás ("mint olyan") félrevezető, no meg az elavult és vereséget szenvedett liberalizmus előítélete. Mármost az igaz, hogy a "mélyszegénységben" sínylődő szubproletariátus többsége nem roma. Az is igaz, hogy a szociális, népjóléti rendszer leépítése minden szegényt sújt, nemcsak a romákat. Az is igaz, hogy a fajgyűlöletet fölhasználják az általános társadalmi igazságtalanság és elnyomás fokozására, továbbá a segélyek csökkentésével, folyósításuk föltételeinek szigorításával, a kiskapuk (például a rokkantnyugdíjak) megígért bezárásával nyomás alá helyezik a még dolgozó proletárok reálbérét is. (Mindenfajta fasizmus egyetemes történeti tulajdonsága a reálbérek csökkentése, a létminimum alatti javadalmazásért kikényszerített közmunka, s evvel a munkanélküliség "fölszámolása", a kizsákmányolási, azaz értéktöbbletráta emelése és a tőketulajdon nélküli osztályok és rétegek önvédelmének szétzúzása.)

Mindez azonban nem csökkenti a rasszizmusnak mint önálló jelenségnek a viszonylagos különállását, független dinamikáját. A fajgyűlölet, a fajüldözés ugyanis nem csupán az uralkodó osztályok stratégiája - bár általuk fölhasználható; noha bölcs uralkodó osztályok néha, itt-ott tartózkodnak e rájuk nézve is veszélyes dinamikától -, hanem általános társadalmi mozgósítás (amely hasonló a múltbéli nacionalizmushoz, de különbözik is tőle), amely az uralkodó rend repressziója mellé állítja a vagyontalanok és politikai képviselet nélküliek egy részét is. A vagyontalan, birtoktalan osztályok - meg a régebben kispolgárságnak nevezett alsó középosztály - mozgósítása nélkül, a többségi legitimációnak legalább a látszata nélkül modern társadalomban nem lehet komoly változásokat elérni. Ez a legitimáció létrejöhet "demokráciákban" törvényhozási választások révén, diktatúrákban plebiszcitárius szertartások útján, de bármennyire álságos, szükség van rá, mert a rendi (arisztokratikus) társadalmak eltérő legitimációs módszertana immár viszszahozhatatlan.

A rasszizmus nem puszta "eszköz" - Rassenhaß ist Klassenhaß, a fajgyűlölet osztálygyűlölet, mondta Otto Bauer -, nem mesterségesen gyártott stratégiai szerszámkészlet, instrumentárium. Ez a fasisztoid összeesküvés-elméletek puszta (megfordított) tükörképe volna, ezúttal osztályszempontból, amire sajnos hajlamos volt a két világháború közötti vulgáris marxizmusnak mind a szociáldemokrata, mind a bolsevik változata.

A rasszizmus az egyenlőtlenségnek a minden osztálytársadalomban elengedhetetlen biopolitikai igazolása (legitimációs ideológiája). Ez nem hiányzott a voltaképpeni osztálytársadalom előtti (kasztos, rendies) arisztokratikus társadalomból sem - a hódító nemesség "kék vére" -, de ott az igazolás szükséglete (nyilvánosság hiányában) nem volt erős.

Természetesen nem ez az egyetlen variáns. A liberalizmus, különösen a neokonzervatívok által kiélezett és reakciós irányba fordított válfaja - hozzátenném, hogy a "mainstream", az uralkodó, modern, angolszász liberalizmus (így kanonikus elméletírója, John Rawls) alapjában egalitárius - a verseny ideológiáját olykor avval egészíti ki, hogy a korlátlan verseny a "rátermetteket" jutalmazza, a "lemaradók", a "vesztesek" (nálunk jellegzetesen: "a rendszerváltás vesztesei") biológiailag nyilván tökéletlenebbek, kevésbé értelmesek, kevésbé gyorsan tudnak alkalmazkodni a változásokhoz, és így tovább. (Ez a nézet tudományosan tarthatatlan, erkölcsileg pedig visszataszító.)

A rasszizmus azonban nem "valóságos kérdésekre adott rossz megoldás", ahogyan a begyulladt politikai "közép" rövidlátó szóvivői hirdetik, hiszen nem a szegénységet óhajtja orvosolni vagy pláne a "munkapiacon" észlelhető faji-etnikai diszkriminációt megszüntetni, sőt: egyáltalán nem a nyomor és a strukturális munkanélküliség kérdéseire "reagál", hanem a szegények egy rasszjegyekkel megkülönböztethető kisebbségének (a romáknak) az életlehetőségeit kívánja elvenni. (A zsidókat pedig a politikából, a középosztályból, az értelmiségből, majd az országból kiszorítani.)

A heves és fenyegető fajgyűlölet, amelyet Magyarországon médiaszervezetek tucatjai hirdetnek nyíltan és nagy sikerrel - s amelynek fő terepe az internet -, s amelyet politikai mozgalmak, paramilitáris, fegyveres csoportok képviselnek eredményesen a legnagyobb nyilvánosság előtt, mindenekelőtt a romákat fenyegeti. A védelmükre kelő kisebb "fehér" csoportok ellenakciói csakugyan hatástalanok.

Ámde - saját hibáikon kívül, amelyekre most szándékosan nem térek ki - többek között azért hatástalanok, mert a politikai "közép" (balközép és főleg jobbközép) reprezentánsai a tüzet az antirasszistákra összpontosítják. A "jogvédő" szót avval a hangsúllyal ejtik ki, mint a "büdös kommunistát" vagy a "mocskos zsidót". Azt mondják róluk a jobboldalon, hogy idegen zsoldban arra törekszenek, hogy rossz hírbe hozzák Magyarországot vagy a magyarságot, ami nevetséges. "Középen" viszont azt, hogy nem ismerik a valóságot, nem élnek falun - mint a monoki polgármester -, nem veszik tekintetbe a romák megosztottságát, rétegzettségét, elfogultságból igazolják a jóléti rendszerrel való visszaéléseket, mentegetik a romák "bűnöző életmódját", amivel nem segítenek stb., stb.

Természetesen vannak egyoldalú, elfogult, túlzó, elvont, dogmatikus írások az antifasiszta publicisztikában.

De ha valaki szerint ez a probléma a mai Magyarországon, annak elment az esze.

Az "elfogulatlan" és "tárgyilagos" anti-antifasizmus olyan "középen állást" negélyez, amely ebben az éles és életveszélyes konfliktusban egyszerűen nem lehetséges, és nagyon sok esetben pusztán ürügy. Nem szólva az olyan makacsul föl-fölbukkanó fecsegésről, amely a "rassz" és a "faj" szó használatán gyakorolja a lényegtelen pedantériát, vagy amely arról elmélkedik, hogy senkinek a származását nem lehet ismerni, mindannyian kevert vérűek vagyunk - mindezekkel semmi baj sincs, csak elterelik a figyelmet a lényegről.

Nem az a probléma, hogy vannak-e rasszok (vannak, és a genetikai kutatások szerint némelyikük sokkal kevésbé kevert, mint gondolnánk), hanem az, hogy némelyek kétségbe vonják a különböző rasszok (és egyedeik) közötti egyenlőséget, kétségbe vonják az emberi nem egységét, hogy evvel is alátámasszák az egyenlőség és a testvériség elleni támadásukat. A jobboldal diadalmas világnézetével való vita úgyszólván kiveszett a közéletből, egyes föltűnő durvaságok miatti meddő fölháborodás impotens ismételgetésén kívül. A balközép és baloldali értelmiség nem nagyon olvassa a komolyabb jobboldali lapokat, legföljebb bizonyos náci website-okon szörnyülködik. Pedig az előbbiekben összefüggő, összehangolt, nem is buta támadássorozat szemlélhető meg a humanizmus ellen.

A közhangulat nyomása alatt - és ez nem is puszta "helyezkedés" a küszöbönálló hatalomváltás előtt, a balközép kormányzás szégyenletes és megérdemelt összeomlása után, ahogy némelyek (egyszerűsítően) vélik - a magyarországi értelmiség a vádra és elmarasztalásra való jelentős képességét becsületes emberek elleni kétes polémiákra pazarolja, az antifasiszta küzdelmet másodrendű tollaknak engedi át. Az 1990-es években, a maiaknál sokkal kisebb bajok esetén is fölsorakozott a magyar szellemi élet színe-virága, hogy közölje mindenkivel, akit illet, hogy rasszista uszítást és rasszistagyakorlatot nem tűrünk el. Ma ugyanezek az emberek közlik, hogy nem bírják a kezükbe venni az újságot, undorodnak a politikától - azaz a köztársaság közügyeitől, népünk sorsától -, és szépen kérnek mindenkit, hogy hagyják őket békén. Fiatal baloldali társadalombírálók már csak a balközép (szerintem jogos) kritikájára éreznek ihletést, a Fidesz és a Jobbik puszta említését is ízléstelennek tartják, nyilván, mert a jobboldal teljes diadalát sorsszerűnek tartják, amelyről jobb embereknek nem illik és nem érdemes beszélniük.

Visszavonulnak a könyvtárba és a külföldi egyetemekre, ami nyilván elegánsabb dolog - csakugyan az! -, mint másodrangú és rosszhiszemű pszeudoelméletekkel pörlekedni. Ez a megoldás persze engem is vonz, de hát kötelességérzet is van a világon.

Ezt a kötelességet nem lehet kétes pótcselekvésekkel abszolválni. Ezek közé tartozik a köztársasági elnökkel szembeni öncélú, kontraproduktív balközép sajtókampány. Sólyom Lászlónak sok hibája van, sokszor téved, botladozik, ügyetlenkedik. De kipécézni a magyarországi konzervativizmus legtisztességesebb alakját, aki a jobboldalon már csak egymaga tartja fönn a humanista minimumot - ez nem más, mint politikai analfabetizmus. És őt könnyű támadni, ő nem bántja bírálóit, nincs a köznapi életre kiterjedő közvetlen hatalma, nem ad és nem vesz el állásokat és ösztöndíjakat, és rohamosztagai sincsenek. Cikkek tucatjai támadták azért, mert a fajgyűlölő támadások ügyében későn szólt. De szinte senki nem bírálta azokat, akik egyáltalán nem szóltak vagy azokat, akik a lelőtt roma anyákat, apákat, kisfiúkat, kislányokat is arra használták föl, hogy magukat a romákat és antifasiszta védelmezőiket rágalmazzák. Őket úgysem érdemes - mondják.

Sólyom aránytalan (és politikailag
lüttyő) bírálgatása is azt hivatott eltakarni, ami egyre nyilvánvalóbb: az új magyar fasizmus előtti fegyverletételt, a föltétel nélküli megadást. Ezt még tovább súlyosbítja a konzervatív értelmiség jeges hallgatása. (Ezt bátorkodtam szóvá tenni illetékes helyen, vö. T. G. M: "Levél a jobboldalnak", Magyar Nemzet, 2009. június 13.)

A felelősség elhárítása nem teszi semmissé a felelősséget.

Az éhezők és üldözöttek...

De nem is folytatom.