Büszkeség és balítélet
A szerzők: Kaderják Dániel az újkorcsoport elnöke, Balázs András az újkorcsoport tagja
Tudjuk, elég néhány órát nyugat felé autózni, s ott már nem tapasztalható semmilyen atrocitás a budapestinél egyébként jóval "durvább" és "provokatívabb" melegfelvonulásokon. Sem Bécsben, sem Brüsszelben, sem a mienkénél sokkal vallásosabb ország hírében álló Spanyolországban. Pelle János nem említi, hogy a hazai felvonuláshoz kapcsolódó erőszakos megnyilvánulások csupán az elmúlt évek politikai-társadalmi változásait követően jelentek meg. A budapesti pride-ok mintegy tíz éven át mindenféle fenyegetettség nélkül, csekély társadalmi érdeklődés mellett zajlottak le - tollboákkal, transzvesztitákkal, félmeztelen go-go táncosokkal. A helyzet 2006 után változott meg. Az őszödi beszéd és annak következményei számos, addig a mélyben forrongó társadalmi indulatot hoztak a felszínre. Rendszeressé váltak az utcai demonstrációk, amelyekhez csatlakozva egy jól körülhatárolható szélsőséges csoport kedvelt szabadidős tevékenységévé vált az utcai harc. Az összecsapások a kezdetekben javarészt az ő rendezvényeikhez kapcsolódva, közöttük és a rohamrendőrök között zajlottak.
Őszöd után az első nyilvános, demonstratív tömegesemény, amelyet nem a (szélső)jobb kezdeményezett, a 2007-es nyári melegfelvonulás volt. Ennek köszönhetően a melegek váltak elsőként azzá - a nyilvánosság előtt is megjelenő - balliberális csoporttá (még ha a melegek nem is mind baloldaliak vagy liberálisok), akikkel farkasszemet nézhettek a szélsőséges tüntetők. A Parlament előtti demonstrációk ugyanis egy idő után elvesztették a varázsukat: az őszödi beszéden felháborodott tüntetők elvétve sem láthattak közelről hús-vér politikust, a közjogi méltóságok általában a rendőri kordonok túloldalán, elsötétített ablakú autókban érkeztek és távoztak az ülésekről. A Kossuth téri tiltakozók hónapokon keresztül jobbára csak pár tucat érdeklődőhöz és az Országház előtt vadkempingező "ébredő magyarokhoz" szólhattak.
Kézenfekvő volt tehát a meleg felvonulás megtámadása. Főleg, hogy a homoszexualitását felvállaló Szetey Gábor a Gyurcsány-kormány államtitkáraként a nyilvánosság szemében mintegy a baloldalhoz rántotta a teljes magyar melegközösséget. A melegszervezetek képviselői pedig kísérletet sem tettek arra, hogy a hazai homoszexuális közösség politikai preferenciáinak árnyaltságát bemutassák. A melegfelvonulás és a balliberálisok iránti ellenszenv tehát szerencsétlen módon összekapcsolódott.
A helyzetet súlyosbította a túlkapások miatt pellengérre állított rendőrség tétovázása, amely a későbbiek során a Magyar Charta és a Tarka magyar! rendezvényein már sikeresebben tudta megvédeni az atrocitásoktól a felvonulókat. E rendezvények alkalmával a szélsőjobboldali tüntetők már látó- (és dobó-) távolságon kívülre szorultak, tehát ismét nem volt lehetőségük ellenszenvüket személyesen megmutatni.
Ennek fényében nem lenne meglepő, ha a kormányváltás utáni első melegfelvonulás már fizikai erőszaktól mentesen zajlana le.
A pride történetének a fényében is érdemes megvizsgálni a "magamutogató transzvesztitákkal" kapcsolatos meglehetősen álszent megjegyzéseket. A Meleg Méltóság Menetén világszerte arra emlékeznek, hogy 1969-ben a New York-i Stonewall Inn nevű, kétes hírű melegbárban a szórakozókat rendszeres razziákkal zaklató rendőrséggel szemben jórészt épp a transzvesztiták és bártündérek álltak ki. Ezt azért érdemes figyelembe venni, mert a későbbiekben Amerikában is felmerült, hogy a melegjogi küzdelem jelképévé vált Stonewall mozgalom felvonulásairól tiltsák ki, vagy valamilyen módon bírják rá szelídebb megjelenésre a "normális melegek megítélését romboló" transzvesztitákat és más "magamutogatókat". A vita során azonban belátták, hogy abszurd lenne éppen azokat kizárni a felvonulásból, akikről megemlékezünk a menettel. Az évtizedek során világméretű ünnepségsorozattá erősödő pride mozgalom pedig képessé vált saját üzenetének megfelelő tolmácsolására: a jogegyenlőség nem azért illeti meg az embereket, mert kiérdemelték, vagy mert jól viselkednek - például az elvárásoknak megfelelően öltözködnek. A sokszínű, befogadó menetben vonulók saját emberi méltóságukból fakadóan tarthatnak igényt az egyenlő jogokra. Ez pedig vonatkozik az öltönyben dolgozó politikusra, a munkaruhában robotoló gyári munkásra és az esténként női ruhába bújó, pocakos férfi polgártársainkra egyaránt - mindaddig, amíg ezzel mások szabadságát nem sértik. Az is kérdés, hogy a szigorításpárti melegek hol húznák meg a határvonalat. Idén a travik ne vonuljanak, jövőre pedig, mondjuk, azok se, akik meleg létükre nyilvánosan csókolózni mernek, mert az is provokációnak tekinthető? Vannak a "jó és rendes" melegek és vannak a "magamutogatók"?
Pelle János jó szándékú érvelése helyenként toleránsnak nehezen mondható frázisokat idéz fel. Az például, hogy inkább egy zárt helyen (pl. a Millenáris Parkban) kellene megtartani a melegfesztivált, egy jól ismert áltoleráns érv változata: "Engem nem zavarnak a melegek, amíg a négy fal között csinálják". Ezzel csupán a pride lényege veszne el: a nyilvánosság bevonása, a társadalom előtti megjelenés és megjelenhetés évenkénti egyszeri lehetősége. Az pedig, hogy a hazai melegszervezetek vezetői is mondanak időnként butaságokat (pl. "Idén már nem lesz provokáló a menet"), inkább a civil érdekérvényesítés gyengeségét jelzi, mintsem a teljes meleg közösség véleményét.
Más kérdés, hogy a hazai melegközösség nagyobb tömegeket bemutató megjelenésének ma a pride az egyetlen nyilvános formája, így a fel nem vonuló melegekkel a társadalomnak vajmi kevés lehetősége van érintkezni. Ezért azonban nem a pride résztvevőit kell hibáztatni, hanem a hazai szubkultúrák csekély önszervező képességét, s nem a felvonulás szükségességét kell újragondolni, hanem a mikrokörnyezeti (családi, munkahelyi stb.) coming outok fontosságát kell hangsúlyozni. Ez nemcsak a melegek, a transzvesztiták, hanem a teljes magyar társadalom érdeke.
