Alapjogok feszülnek itt egymásnak - a gyülekezési- és véleménynyilvánítási jog egyfelől, a nácik által megsemmisítendőnek gondolt kisebbségek tagjainak emberi méltósághoz való joga másfelől (amelybe a félelem nélküli élethez való jog is beletartozik).

Alapjogok között egyensúlyozni nehéz feladat, de a magyar társadalom jelenlegi állapotában, a gyűlöletbeszéd és rasszista eszmék nagyfokú térnyerésének idején nem kétséges számunkra, hogy a kisebbségi csoportok tagjainak védelme előnyt élvez a szólásszabadsággal szemben. Nem arról van tehát szó, hogy e konkrét konfliktusban a szólásszabadságnak (illetve a szólás kereteit jelen esetben biztosító gyülekezési szabadságnak) adtunk volna elsőbbséget, és ezen az alapon bíráltuk a helyzet rendőrségi és bírósági kezelését.

Felmerül a kérdés (sokan fel is tették: ki finomabban, ki nyersebben), hogy amennyiben így gondoljuk, miért emeltük fel a szavunkat a neonáci tüntetések rendőrségi megtiltása ellen. A válasz kétfelé bontható. A probléma jogi részének kiindulópontja, hogy a cikk legelején idézett tétel eljárásjogi következményeit felemásan vonja le a gyülekezési törvény. A törvény két ponton teszi lehetővé a rendőrség beavatkozását az olyan rendezvények szervezésébe és/vagy lebonyolításába, amelyek nem egyeztethetők össze a gyülekezési jog rendeltetésszerű gyakorlásával. Egyrészt a rendezvényt megelőzően (megtiltás), másrészt a rendezvény megkezdése után (oszlatás). A tiltási és oszlatási okok azonban nincsenek összhangban egymással.

A gyülekezési törvény 8. § (1) bekezdése szerint "ha a bejelentéshez kötött rendezvény megtartása a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható, a rendőrség a bejelentésnek a hatósághoz való beérkezésétől számított 48 órán belül a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen, vagy időben való megtartását megtilthatja". A szöveg egyértelmű: az előzetes megtiltásnak mindössze két esetben (a közlekedés érdekére vagy egyes fontos szervek működésének zavartalanságára tekintettel) lehet helye, azon az alapon viszont a jogszabály nem hatalmazza fel a rendőrséget a rendezvény megtartásának megtiltására, hogy előre tudható vagy megalapozottan feltételezhető: a rendezvény mások jogainak sérelmével fog járni.

Szemben a 8. §-sal, a gyülekezési törvény 14. § (1) bekezdése kifejezetten viszszautal a 2. § (3) bekezdésére: "ha a gyülekezési jog gyakorlása a 2. § (3) bekezdésében foglaltakba ütközik [tehát sérti mások jogait], [...] a rendőrség a rendezvényt feloszlatja". A valóban bizarr jogi helyzet tehát az, hogy a mások jogait sértő rendezvényt a rendőrségnek azonnal fel kell oszlatnia, ám akkor sem élhet az előzetes tiltás eszközével, ha már a bejelentéskor nyilvánvaló, hogy ez az oszlatási ok be fog következni.

Ez egyébként nem csupán a Helsinki Bizottság "doktriner okoskodása", hanem a tételes magyar jog által rögzített helyzet. A rendezvények rendjének biztosításával kapcsolatos rendőri feladatokról szóló - a közvélemény által kevéssé ismert, és a jelek szerint, a rendőrség által kevéssé alkalmazott - 15/1990. (V. 14.) BM rendelet 6. § (1) bekezdése szerint, ha a bejelentésből megállapítható, hogy a tervezett rendezvény bejelentése, megtartása a gyülekezési törvény rendelkezéseibe ütközik, de előzetesen nem tiltható meg, a rendőrség a szervezőt erre írásban figyelmezteti. A (2) bekezdés kimondja: ha a bejelentésből, vagy más módon egyértelműen megállapítható, hogy a tervezett rendezvény a gyülekezési törvény 2. § (3) bekezdésében foglaltakba fog ütközni, a figyelmeztetésnek tartalmaznia kell a jogkövetkezményekre - az esetleges feloszlatásra - vonatkozó felhívást is.

Nem véletlen a rendőrség és az igazságügyi és rendészeti miniszter szemérmes és kitartó hallgatása a tiltás törvényi okairól, és nem véletlen az sem, hogy a neonáci rendezvények megtartását egyébként ellenző jogászok legtöbbje - Valki Lászlótól (Szólásszabadság, alkotmány, nemzetközi jog, Népszabadság augusztus 14.) a köztársasági elnökig - tartózkodott attól, hogy a konkrét ügyben alkalmazott rendőrségi tiltást jogszerűnek minősítse.

A Helsinki Bizottság álláspontja tehát az, hogy bár a jelenlegi társadalmi kontextusban egy neonáci tüntetés egyértelműen a gyülekezési törvény 2. §-ába ütközik, így nem tartható meg jogszerűen, megakadályozni a gyülekezési törvény hiányos eljárási szabályai miatt előzetesen nem, hanem csak a megkezdett rendezvény (azonnali) feloszlatásával lehet.

A kérdés másik - fontosabb - része nyilvánvalóan az, hogy még ha valóban ez is a jogi helyzet, miért tartotta szükségesnek a neonáci tüntetést egyébként feloszlatandónak gondoló bizottság felhívni a közvélemény figyelmét az előzetes tiltás jogszerűtlenségére. Miért nem lehetett most az egyszer kicsit hallgatni, szemet hunyni, vállat vonni?

A válasz a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelménye. Amint azt az Alkotmánybíróság 56/1991. (XI. 8.) AB számú határozatában kimondta, "a jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket". Közhely, de e jogi korlátokat akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a cél, amelynek érdekében erre sor kerül, amúgy morálisan és alkotmányjogilag is helyes (vagy legalábbis annak tűnik a nyilvánosság és a jogászi társadalom többségének szemében - ideértve a Helsinki Bizottságot is).

Amennyiben ezt tesszük ugyanis, felbomlik a jogállam szövete. Ha nem védjük meg a jogot, nem lehetünk biztosak benne, hogy a jog majd megvéd minket, amikor szükségünk lesz rá. Mi történik, ha legközelebb a közvélekedés, a politikai akarat, vagy a közhatalmat gyakorló szervezetek intézményi önérdeke majd a mi ügyünkkel fordul szembe, és a mi rendezvényünket tiltják meg a közlekedés akadályozására tekintettel? Akkor milyen alapon kelünk ki ez ellen a jogtalanság ellen?

Aki úgy véli, hogy ez túlságosan absztrakt veszély, azt hadd emlékeztessem rá, hogy tavaly nyáron szintén a közlekedés más útvonalon való megoldhatatlanságára hivatkozva tiltotta meg a rendőrség a melegfelvonulást, és álláspontját csak közvetlen politikai beavatkozásra változtatta meg. (Ebben az esetben a máskor engedélyezett útvonalra vonatkozó tiltás mögött nagy valószínűséggel a szervezeti érdek állt, mert a rendőrök előre látták, milyen hihetetlen nehézségekbe fog ütközni a felvonulók védelmének biztosítása.)

A Helsinki Bizottság jogvédelmi tevékenysége során nap mint nap találkozik olyan esetekkel, amikor a közhatalmat gyakorló szervek az állampolgárokkal való kapcsolatukban semmibe veszik a teljesen világos jogszabályi rendelkezéseket. Az olvasók nagy része számára nyilván nem ismeretlen az a helyzet, hogy a különböző határidők csak rájuk kötelezőek, az ügyeikben eljáró hivatalokra, bíróságokra nem. Mi gyakran olyan szituációkban szembesülünk ugyanennek az alapproblémának más megnyilvánulásaival, amelyekben az érintettek legalapvetőbb jogainak érvényesüléséről van szó.

Nem ilyen "élet-halál" ügy, de szimbolikus erejű eset volt, amikor az egyik hivatalt azért kerestük meg, mert amúgy illetékmentes eljárásában rendszeresen másolási illetéket követelt ügyvédeinktől bizonyos típusú iratok kiadásakor. A válaszlevélben az állt, hogy a jogszabályok valóban illetékmentességet írnak elő, és ez a másolásra is vonatkozik, "mindazonáltal..." - és itt hosszú érvelés következett arról, hogy a hivatal miért tartja mégis indokoltnak, hogy másolatot csak illeték fejében ad ki. A "mindazonáltal" azóta is bevett fordulat a bizottság belső zsargonjában: arra a helyzetre utalunk vele, amikor a közhatalmat gyakorló szervek nem tartják magukra nézve kötelezőnek a törvényeket.

Jelen ügy a "mindazonáltal" kirívó esete: a politika és a közvélemény nyomására a rendőrség a bíróság tevékeny közreműködésével előzetesen megtiltott olyan rendezvényeket, amelyeket nem tilthatott volna meg. Az érintettek nyilatkozatainak homályosságából egyértelmű: ők is tudják, hogy ez így van, mindazonáltal a jogilag kifogástalan megoldás (a rendezvények tudomásulvétele, a szervezők előzetes figyelmeztetése és a megkezdett rendezvények haladéktalan feloszlatása) rendészetileg és politikailag is kockázatos lett volna.

A Helsinki Bizottság munkatársai már a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottságnak írt szakértői anyagban is jelezték: a legtöbb európai ország mintájára megfontolandónak tartják, hogy a közrend és közbiztonság, valamint mások jogainak védelme előzetes tiltási okként megjelenjen a gyülekezési törvényben. Hangsúlyozták: ez a megoldás nem ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményével, és nyilvánvaló, hogy nemcsak a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működésének védelme, illetve a közlekedés zavartalansága érdekében, hanem egyéb alkotmányos jogok és alkotmányos értékek védelmében is jogszerű (alkotmányos) lehet a gyülekezési jog arányos korlátozása.

Mindaddig azonban, ameddig a jogalkotó nem rendezi ezt a kérdést a gyülekezési törvény megfelelő módosításával, a jogalkalmazó szervek nem korrigálhatják önkényesen (kvázi jogalkotóként) a létező szabályozás hiányosságait, mivel ez sérti a hatalmi ágak elválasztásának elvét és a jogállamiság alapvető szabályait. Nem kell eltűrni a neonáci felvonulást, de megakadályozása érdekében a közhatalmat gyakorló szervek csak a hatályos jog keretei között léphetnek fel. A jogállamban a "mindazonáltal" nem elfogadható közhatalmi érvelés. Ezért nem hallgathattunk.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke