A szerző publicista

Ez a retrospektív látómező szinte önmagától generálja a felvetést: juthatott volna-e egészen más mederbe a történelmünk? Magánemberként szinte valamennyi írástudó eljátszik a gondolattal. De a múlttal foglalkozó tudományág(ak) művelői hivatalos minőségükben többnyire ódzkodnak ettől. Spekulációnak vélik az alternatív történelmi időfolyosók megnyitását, ezt átengedik a sci-fi regényíróknak.

Az uchronia.com weboldalon hatalmas választékban tallózhatnak a műfaj szerelmesei. Mi csak kettőt emelnénk ki a termésből: Philip K. Dick Ember a Fellegvárban és Richard Harris Führer-nap című fantasztikus regényét. Mindkettő abból a horrorisztikus feltevésből indul ki, hogy a második világháborút a tengelyhatalmak nyerik. Ez pedig - hogy a Washington Post korabeli reflektálását idézzük - "túl őrült ahhoz, hogy elfogadjuk, túl fenyegető ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást, és túl kísérteties ahhoz, hogy elfeledjük".

Mielőtt belemennénk ebbe, próbáljuk megkeresni a szakmai húzódozás okát. Ez alighanem az euroatlanti történetírás hagyományaiból fakad. Utóbbi évezredünk két legnagyobb hatású történetfilozófiai iskolája a kereszténység és a marxizmus volt. Előttük és utánuk léteztek más, szakmailag hatásosabb felfogások is, de az össztársadalmi gondolkodásra (a historiográfia befogadó közegére) főleg ezek hatottak. Mindkettő alapvetően ideologikus meghatározottságú. Mint "szellemi célszoftverek" az Egyház vagy a Párt szolgálólányai voltak. Előbbi Isten tervét, utóbbi a munkásosztály történelmi küldetését igyekezett igazolni. A társadalomtörténet bizonyos szakaszaiban lehetőséget kaptak, hogy állami uralmukat földrésznyi nagyságrendben kiterjesszék. Aztán a szekularizálódás, illetve a kommunista rendszerek bukása (vagy ideológiai kilúgozódása) miatt csökkent a befolyásuk. Bizonyos organikus mémjeik azonban olyan társadalomkutatók hozzáállását is átitatták, akik soha nem voltak ezen irányzatok hívei. Az egyik ilyen makacs tudománygenetikai kód a determinizmus. A szükségszerűség jelenléte a "történelem vastörvényeiben". Ennek már semmi köze az alapeszmékhez, sokkal inkább habitusról beszélhetünk, mely végzetszerűnek könyveli el a múltat. Holott amit ma törvényszerű folyománynak látunk, gyakran inkább valamilyen esetlegesség következménye.

Valamennyiünk személyes történelmében vannak ilyen esetlegességek: ha aznap nem megyünk el a szomszéd városka diszkójába, talán soha nem találkozunk gyermekeink nemzőjével/anyjával. Utólag ezt sorsszerűnek látjuk, pedig nem az.

A véletlen abban különbözik a sorstól, hogy nem irányítja senki és semmi. A determinizmus jó fedezék. Politikusok akarják velünk számtalanszor elhitetni: nincs egyéb lehetőség, mint amit ők pártolnak. S mi is gyakran hozzuk fel magunk mentségeként: csak azt lehetett tenni, amit tettünk. A konformista mentalitás, mely pl. 1980-ban abszurdnak gondolta a rendszerváltás lehetőségét, ma hétköznapi normalitásként igazolja önmagát. Ezzel (is) magyarázható, hogy a historikusok céhe nem szeret a tényalapú (!) spekuláció lápvidékére kalandozni. Furcsamód leginkább még épp a konzervatív történészek hajlamosak erre. John Lukacs esszét írt arról, "mi lett volna, ha" 1912-ben a demokrata Wilson helyett a republikánus Teddy Roosevelt nyeri a választást. Nemrég - "fejezetek a meg nem történt világtörténelemből" alcímmel - brit tudósok adtak ki kontrafaktuális analízisgyűjteményt. (Mi lett volna, ha... Corvina, 2006) Egyebek közt arról: hogyan formálódna át a jelen, ha a XVI. század végén a spanyol Győzhetetlen Armada leigázza Angliát, ha a XVII. század elején sikerül az I. Jakab elleni lőpor-összeesküvés, ha Napóleon győz Oroszországban, ha a brit Korona letöri az újvilági gyarmatok rebellióját, ha Ferenc Ferdinándot elkerüli Gavrilo Princip lövése, ha Hitler beveszi Moszkvát, ha a Vaslady testét széttépi az IRA brightoni pokolgépe.

Nagy hasznunkra válna, ha hazai történelmünkből is készülne egy ilyen összeállítás. Például belegondolhatunk: hol tartanánk most, ha a Jellasicsot üldöző Móga János altábornagy nem áll meg a Lajtánál, hanem elfoglalja a Habsburgok ellen lázadó Bécset. Ha létrejött volna az István, a királyban Koppány által vizionált "Duna menti köztársaság"? Mámorító perspektíva, ugye? De persze komoly szerző nem feledkezik meg egy alapvetően pozitívnak tűnő szcenárió lehetséges negatív "mellékhatásairól" sem. Nem(csak) az a kérdés, hol lennénk '48 győzelme esetén, hanem az is, hogy egyáltalán léteznénk-e. Ismert anekdota: izraeli apuka meséli fiának, hogy nagyszüleik a haláltáborok túlélőiként érkeztek a zsidó államba. A nagyi Hollandiából, a nagypapa Bukarestből. Itt találkoztak. Mire a gyerek megkérdi: "Apa, akkor te Hitlernek köszönheted, hogy megszülettél? Hát bizonyos értelemben igen: akármilyen szörnyű, véres, kényszerpályás - mi ennek az idősíknak a szülöttei vagyunk. (Talán azért is berzenkedünk a "párhuzamos múlt" ellen, hisz saját létünk legitimációját piszkálgatjuk vele.)

Ha 1918-19-ben a francia érdekszféra-politika nem olyan mohó, ha taktikai okokból mérséklően hat a kisantant terület- és zsákmányszerzői igényeire, és nem születik meg a Vix-jegyzék, akkor talán nem omlik össze a hazai történelem legelső modern polgári demokráciája. Hisz van ideje rendezni gazdasági és szociális válságát. Jászi Oszkár és Garami Ernő irányításával megmaradhatott volna egy olyan köztársasági rezsim, amely a bolsevizmust éppúgy tagadja, mint a Habsburg-restaurációt vagy az ébredő protofasizmust. Lehetséges, hogy egy ilyen országvezetés nem a területi revíziót erőlteti monomániásan, hanem autonómialehetőségekről tárgyal a soviniszta, de mégiscsak többpárti Csehszlovákiával, a monarchoparlamentáris délszláv és román állammal. Kimaradna a vörös- és a fehérterror, a görénykurzus, a zsidótörvények. Magyarország lehetett volna a demokratizálódás motorja a térségben. Annyira képtelenség?

Tudjuk, Churchill azt pártolta, hogy a szövetségesek a Balkánon hajtsák végre a partraszállást, megelőzve a Délkelet-Európa felé tartó Vörös Hadsereget. Ha ez 1944 tavaszán megtörtént volna, a Moszkvától független Tito-partizánok nyugati csapatokkal karöltve szabadítják fel Jugoszláviát, a brit-amerikai deszantosok kezére juthat a fekete-tengeri hadikikötőktől a ploiesti olajmezőig az összes stratégiai jelentőségű terület. Magyarországon esélyes lett volna az "olasz forgatókönyv", miszerint a kormány és a hadsereg a szövetséges előrenyomulás hatására a náci megszállók ellen fordul. (Amit a szovjet előrenyomulás hatására nem tett meg.) Ekkor a Honi Hadsereg varsói felkelése sem lett volna bukásra ítélve, a nyugatiak talán nem az Elbánál, hanem a szovjet határon vagy attól nem túl messze találkoznak a kommunista fegyvertársakkal, s térségünk nagy része jó esélylyel megmenekül a szovjetizálástól. Nem Churchillen múlott a dolog, inkább Roosevelt bizonytalankodásán és - legfőképp - Sztálin kategorikus ellenzésén. A diktátor természetesen birodalomépítésben utazott. De jó elképzelni, hogy ha a mérges, szivarozó öregúr jobban köti az ebet a karóhoz...

És "mi lett volna, ha" a Szovjetunió 1951-ben, ahogy tervezte (részben Magyarországról kiindulva), lerohanja a titói Jugoszláviát? Lehet, hogy akkor negyedszázaddal Afganisztán előtt jön el a szovjet Vietnam. Tito sok Wehrmacht-hadosztály elfogyasztása után a Vörös Hadseregbe is nagyokat harapott volna, s egy szovjetellenes partizánháború tőszomszédságában talántán az '56-os forradalom is győzhetett volna. (Különösen ha nem épp akkor tör ki, amikor Eisenhower a választási időszak miatt "béna kacsa", fegyvertársai pedig Szueznél vannak lekötve.)

S vajh mi volna itt, ha 1989. november 26-án a négyigenes referendum őrá vonatkozó kérdését nem veszíti el Pozsgay egészen minimális különbséggel? Biztos, hogy akkor ő lett volna az első szabad parlamenti választások előtt közvetlenül megválasztott államfő. Ennek pedig legnagyobb kárvallottja nem az SZDSZ, hanem Antall József lett volna. Aki kormányától és koalíciójától igyekezett távol tartani az MSZP-t. Pozsgay diadala esetén viszont az MDF Lezsák-Bíró-féle "népi szárnya" valószínűleg kiszorítja Antallt, s a "nemzeti közmegegyezés" jegyében összehozza az MSZP-MDF-nagykoalíciót. A szocik két-három évre sem kerültek volna gettóba. A vagyonátmentés, a klientúraépítés így megnyíló perspektívái a mostanival összevetve is szédítőnek tűnnek.

Ne feledjük, ekkor még buzgón dolgozott az állampárt érdekében az állambiztonság. A voksszámlálás közben hirtelen leállt a tévéközvetítés. Haraszti Miklós szerint azért "hogy a nyilvánosság értesítése nélkül megvizsgálják: nem lehet-e a rendszer tévedésének tekinteni és helyremaszszírozni ezt a minimális szavazatkülönbséget? Gál Zoltánéknak még meg kell írniuk azt a memoárt, amelyben elárulják: a szoftver állt-e ellen a próbálkozásoknak, avagy politikai megfontolások játszottak közre abban, hogy az eredményt elismerték. Mindenképpen azt a döntést hozták meg aznap éjjel az MSZP főhadiszállásán, hogy a történelmet elfogadják." Az amúgy sajna nagyon is életszagú Haraszti-idézet már csak azért is idekívánkozik, mert jól tanúsítja, menynyire egysávos történelmi autópályákban gondolkodunk. A Németh-kormány nem a történelmet fogadta el, "csupán" a választási fiaskót. Ha nem teszik, az sem a történelem elvetése lett volna. Hanem egy "másik" történelem.