A szerző nemzetközi jogász

Ezért többen a nemzetközi jogászoktól érdeklődtek: vannak-e olyan nemzetközi kötelezettségeink, amelyek erőteljesebb fellépést írnának elő. Egyesek az 1947-es párizsi békeszerződésre gondoltak, amely emlékezetük szerint tiltani rendelte Magyarországon a fasiszta szervezetek tevékenységét.

Ami az utóbbi kérdést illeti, arra a Fővárosi Ítélőtábla pontos választ adott a július 2-án hozott, precedens értékű ítéletében, mely a Magyar Gárda feloszlatását elrendelve nemcsak a magyar jogszabályokra, hanem a hazánkat kötelező nemzetközi emberi jogi egyezményekre is hivatkozott.

Maradt az első kérdés: miként kellene fellépni a rasszista, gyűlöletkeltő beszédeket tartó és más hasonló cselekményeket végrehajtó személyekkel szemben, ha azok nem katonai alakzatokban vonulnak fel. A hazai joggyakorlat bíráinak eddig a büntető igazságszolgáltatási szervek képviselői azt válaszolták, hogy a magyar jogszabályok és az alkotmánybírósági határozatok csak szűk körben teszik lehetővé a gyűlöletbeszéd szankcionálását.

Akkor, ha a szót tett követi, ha tehát pl. a cigányokkal szemben közvetlen fizikai erőszakot alkalmaznak. A büntetőtörvénykönyv 269. §-a alapján ugyan akkor is el lehetne járni, ha a szót csak másnap vagy harmadnap követi tett. Ez a szakasz ugyanis büntetni rendeli a "közösség elleni izgatást", mégpedig a következő szavakkal: "Aki nagy nyilvánosság előtt (...) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." Ez a mondat könnyen érthető és semmilyen megszorítást nem tartalmaz. A megszorító értelmezést az Alkotmánybíróság (AB) határozatai írják elő.

Az AB 30/1992. számú határozatában kifejtette, hogy a büntetőtörvény rendelkezései nem állhatnak ellentétben az alkotmánynak az alapvető emberi jogokról szóló normáival, különösen azokkal, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságáról rendelkeznek. Ebben a határozatban bukkant fel először, szinte mellékesen, az amerikai eredetű clear and present danger (nyilvánvaló és közvetlen veszély) fogalma, amelyről azonban az AB akkor még nem mondta meg, hogy pontosan mit is ért alatta. Utóbb ez a fogalom vált a 269. § értelmezésének legfontosabb elemévé.

Az AB későbbi, a szólásszabadságot és annak büntetőjogi korlátait tárgyaló határozatai ugyanis kimondták, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága csak rendkívüli esetekben korlátozható. Nem tekinthető rendkívüli esetnek, ha valaki nyilvánosan olyan kijelentéseket tesz, amelyek "mások érdekeit, szemléletét, érzékenységét sértik, vagy az egyes személyekre nézve bántóak, lealacsonyítóak". A szólásszabadság korlátozását továbbá "nem alapozhatja meg a szélsőséges álláspont tartalma, hanem kizárólag annak közvetlen, belátható következménye".

Gyalázkodó kifejezések használata, híresztelése vagy egy testmozdulat (karlendítés) - állapította meg például a 95/2008. számú AB-határozat - "önmagában nem jár az erőszak közvetlenül jelen lévő, világos veszélyével". Más szavakkal, a Kossuth téren vagy a médiában mindenki szabadon cigányozhat, ha cselekménye közvetlenül nem vált ki erőszakot. Félek, hogy az AB jogértelmezése alapján a mostani sorozatgyilkosság fényében sem lehetne büntetőjogi úton fellépni a rasszista gyűlöletbeszéddel szemben, hiszen a gyilkosok már egy éve járják a falvakat, következésképpen gonosz tetteik elkövetésénél aligha cselekedtek hirtelen felindulásból.

Van tehát egy alkotmányunk, amely csupán egyetlen mondatot tartalmaz a véleménynyilvánítás szabadságáról. Van egy büntető törvénykönyvünk, amely ugyancsak egyetlen mondatban tiltja a közösség elleni izgatást. Van továbbá egy alkotmánybíróságunk, amelynek valahogyan állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy ez a két mondat miként hozható egymással összhangba. Az AB állásfoglalásai ugyan elvben kizárólag az alkotmány - és nem politikai megfontolások - alapján készülhetnek, de nyilvánvaló, hogy a gyűlöletbeszédről hozott határozatainak politikai üzenete is van.

1992-ben, alig három esztendővel a rendszerváltás után talán még érthető volt, hogy az AB rendkívül liberális álláspontra helyezkedett és a szólásszabadság lehető legteljesebb védelme mellett foglalt állást. Bizakodva fogalmaztak az alkotmánybírák az akkori határozatukban: "Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében ťgyalázkodóŤ. A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen." De az öntisztulás nem következett be, a gyalázkodás ellen pedig hiába volt a tiltakozás.

Ennek ellenére az AB a 18/2004. számú határozatában megismételte az előbbi tételt, sőt bővítette azt. Előrebocsátva, hogy "az eltérő nézeteket, álláspontokat, elképzeléseket egymással ütköztető politikai vita a demokrácia sajátja", s kijelntette: "csak akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére, ha szabad és nyilvános vitákban ütközhetnek ellentétes vélekedések, és ha a mégoly szélsőséges nézetek is napvilágra kerülhetnek. (...) Egy valóban szabad társadalomban a szélsőséges nézetek hangoztatása önmagában nem idéz elő zavargásokat, hanem hozzájárul a köznyugalom és közrend alakításához, a lakosság toleranciaszintjének emeléséhez." Vajon igazolták-e az azóta eltelt évek az AB optimizmusát? Javult-e a köznyugalom és a közrend, növekedett-e a lakosság toleranciaszintje? Jobban működik-e a társadalom immunrendszere? Aligha. A testület 2008-ban mégis megerősítette korábbi álláspontját (bár ekkor már párhuzamos, illetve különvéleményben már három alkotmánybíró jelezte fenntartásait).

Azt hiszem, hogy a politikai kultúrát nem a szólásszabadság elnyomása, hanem a gyűlöletbeszéd elharapózása veszélyezteti. Az AB-nek érzékelnie és értékelnie kellett volna az időközben bekövetkezett, nem éppen kedvező változásokat, és meg kellett volna vizsgálnia, hogy az igazságügyi kormányzat és az Országgyűlés miért is tett többször kísérletet a jogi status quo megváltozatására.

Az AB nem volt tekintettel a magyar állam által vállalt nemzetközi kötelezettségekre sem. 95/2008. számú határozatában meg is mondta, hogy miért. Egy korábbi álláspontjára hivatkozva leszögezte, hogy az állam az emberi jogi egyezményekben foglalt előírásoknak "az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően köteles eleget tenni".

Más szóval az alkotmány elsőbbséget élvez a nemzetközi joggal szemben. Én azonban úgy látom, hogy a gyakorlatban nem az alkotmány, hanem az alkotmánybírósági határozatok élveznek elsőbbséget. Ha ugyanis az AB egyetlen mondatból ("A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra...") hosszas rendszertani és jogfilozófiai fejtegetések után azt a következetést vonta le, hogy a gyűlöletbeszéd csak "nyilvánvaló és közvetlen veszély" esetén büntethető, akkor túllépte a hatáskörét. Azt tette, amit nem lett volna szabad tennie: új rendelkezést csatolt a Btk. már idézett 269. §-ához, tehát törvényt alkotott.

Megítélésem szerint az AB eljárása a nemzetközi kötelezettségeinket is érintette, hiszen azok sem hagytak teret az inkriminált értelmezésre. Magyarország annak idején csatlakozott a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi egyezményhez, amelyet aztán a Magyar Közlönyben az 1969. évi 8. tvr.-ben szabályszerűen ki is hirdetett. Az egyezmény azóta része a magyar jogrendszernek. A dokumentum 4. cikkében a részes államok egyértelmű kötelezettséget vállaltak arra, hogy a "törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji (...) gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármilyen (...) etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet vagy az arra való izgatást". Az államok ezzel egyidejűleg azt is vállalták, hogy "törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, (...) amely a faji megkülönböztetést előmozdítja vagy arra izgat".

Azt hiszem, ez elég világos szövegezés. Szó sem esik benne a megszorító értelmezés lehetőségéről, arról, hogy az állam - kivételképp és meghatározott esetekben - mégis megengedhetné a területén rasszista eszmék terjesztését, a kisebbségek elleni gyűlöletre izgatást. Ennek a kötelezettségvállalásnak ugyan a magyar kormány és az Országgyűlés - főleg az utóbbi években - több ízben is próbált már eleget tenni, az AB azonban más megfontolások alapján döntött. A nemzetközi kapcsolatokban viszont az állam képviselői nem hivatkozhatnak arra, hogy ők ugyan mindent megtettek a szóban forgó egyezmény végrehajtása érdekében, csak hát az alkotmány legfőbb őre másképp határozott. Egy nemzetközi szerződés ugyanis nem a kormányzatot vagy a népképviseleti szervet, hanem a szuverén magyar államot kötelezi.

Az AB-nek el kellene jutnia arra a józan belátásra, amelyre számos európai országban már eljutottak: a gyűlölet terjedését még a modern demokráciában sem lehet pusztán a társadalom tisztességes részének bíráló szavaival megállítani. Ha az AB változtatna álláspontján, akkor nemzetközi kötelezettségeinknek is eleget lehetne tenni, az állam pedig a büntetőjogi fenyegetettségben rejlő eszközöket is felhasználhatná a szélsőségesekkel szemben, és egyértelműen kinyilváníthatná azt, hogy ebben az országban tiltott a nyilvános gyűlöletkeltés, irányuljon az bármilyen kisebbség ellen.