Bevallom, alapvetően nem kedvelem ezt a kifejezést, mert azt sugallja, hogy ami Lengyelországban történt, szükségképpen máshová is begyűrűzik, pedig mint látni fogjuk, különböző, jól felismerhető körülmények összejátszása kell ahhoz, hogy a "varsói gyors" elérjen egy országot.

Az elemző szerencsés helyzetben van: Lengyelországban már bekövetkeztek a változások, Bulgáriában éppen most alakul az új rend, míg Magyarországon egyelőre csak az árnyéka látszik egy hasonló átrendeződésnek. Lássuk tehát, mi szűrhető le ebből a félútból.

Az elöregedő törzsszavazói bázis mellett szembetűnő hasonlóság, hogy mindhárom országban egy-egy, a választók által is kimagasló fontosságúnak ítélt esemény indította el a kormányzó baloldalt a lejtőn. Magyarországon az őszödi beszéd, Lengyelországban az ún. Rywin-ügy, egy olyan korrupciós vád, amelybe Leszek Miller kormányfő is belekeveredett, s amelynek vizsgálóbizottsági tárgyalása nagy médianyilvánosságot kapott, Bulgáriában pedig az EU-források elsikkasztásával, valamint a belügy és a szervezett bűnözés összekapcsolódásának feltárásával kezdődő és az uniós pénzek megvonásával végződő ügyek.

Mindehhez gyenge vezetők párosultak: Lengyelországban és Magyarországon a "vezér típusú" miniszterelnökök, Miller és Gyurcsány lemondása után a fő kormánypárthoz kevésbé kötődő, azzal konfliktusba keveredő új kormányfők, Marek Belka és Bajnai Gordon, Bulgáriában pedig egy eleve gyenge politikus, Szergej Sztanisev, akinek párton belüli súlyát jól jelzi beceneve: "a gyerek". Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a párt és a kormány között - például a reformok és a válságkezelés kapcsán - keletkező, egyébként kezelhető súrlódások mélyebb nyomokat hagyjanak. Egyik országban sem tudott megjelenni egy újabb vezető, aki új irányt, új arculatot adhatott volna a pártoknak.

A "varsói gyors" - jelenleg - a baloldal válságát lenne hivatott szimbolizálni. De beszélhetünk-e valójában baloldalról? Bizonyos értelemben igen. A retorika szintjén és az egykori keleti blokk országaiban szinte mindenhol megjelenő posztkommunista törésvonal értelmében igen - mindhárom esetben vörös színű szocialista utódpártról van szó. A szakpolitikák szintjén azonban aligha beszélhetünk baloldali politizálásról.

Miller és frakciója közötti első súrlódások a kormányfő liberális (tehát jobboldali) gazdaságpolitikájából, a szociális kiadások csökkentéséből eredtek. Magyarországon hasonló gazdaságpolitikát próbált Gyurcsány Ferenc érvényesíteni. Bulgáriában szintén az adócsökkentés, a költségvetési többlet fenntartása és a szakszervezetekkel való szembeszegülés jellemezte az elmúlt ciklus gazdaságpolitikáját (a nyugdíjasoknak tett engedmények mellett). Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a gazdasági válság nem hagy teret markáns szakpolitikai alternatíváknak, úgy tűnhet, hogy nem a baloldal, hanem a baloldali köntösben megjelenő s pont ezért hiteltelenné váló jobboldal válságáról van szó!

Mindezek azonban csak előfeltételek. Ha úgy tetszik, ez csak a vágány a varsói gyors számára. Ahhoz, hogy a vonat végigszáguldjon rajta, kellenek olyanok is, akik beindítják: erőt és világos alternatívát felmutatni képes ellenzék - szemben az egyértelműen büntethető kormánnyal. Ennek hiánya magyarázza, miért nem jut el Pozsonyba a varsói gyors. Ismétlem: nem feltétlenül alternatív szakpolitikákról, hanem arculatról, megjelenésről van szó. Lengyelországban a már említett Rywin-ügy vizsgálatából felbecsülhetetlen előnyt kovácsolt Jan Rokita, a most kormányzó Polgári Platform képviselője, aki komoly részt vállalt a vizsgálatban (vö. Tocsik-ügy és Deutsch Tamás).

A magyar politikára hagyományosan jellemző "vezérelvet" meglovagló, a mindennapi problémákra "szolgáltató pártként" megoldásokat ajánló, baloldali retorikával élő Fidesz is ilyesmikből profitál. Hasonló eredetű hitelességet hordozhat egy-egy teljesen új formáció is: Bulgáriában a politikában többé-kevésbé érintetlen Bojko Boriszov szófiai főpolgármester által vezetett, nonprofit szervezetként megalakult GERB, vagy Magyarországon az ifjúsági mozgalomként indult Jobbik.

A mostani lengyel jobboldal vezetői is a Szolidaritás korábban a nyilvánosság előtt nem kompromittálódott második vonalából rekrutálódtak. Az ilyesfajta hitelességgel rá lehet játszani a befagyott szerkezetek kiolvasztására, átalakítására irányuló igénnyel, mely időről időre természetszerűen megjelenik a demokráciákban (hacsak nem képlékeny már eleve is a rendszer, mint Lengyelországban). A hitelességet sugalló kommunikáció és a változás ígérete fűti tehát a varsói gyors mozdonyát.

Fiatalítási kísérletek persze történtek a baloldalon is. De például a lengyel baloldal új vezetője, a harmincöt éves Grzegorz Napieralski színtelen, rosszul kommunikáló politikusnak bizonyult, aki eleddig nem tudott radikálisan újat mutatni. Bulgáriában a megújulás jelszavával előtérbe tolt, de a háttérből a párt öregjei által irányított Sztanisev pedig éppenhogy maga pörgette föl a baloldal válságát. S ha már a fiatalítás hátteréről és hiteléről van szó, Magyarországon eszünkbe juthat a "buli színe", "Hiller haver" és az MSZP jelenlegi vezetőségi válsága.

Nem biztos, hogy a fiatalítás vagy a második vonal előretolása a legjobb út - gondoljunk az SZDSZ esetére (amely szintén baloldalinak tartott pártként képviselt jobboldali gazdaságpolitikát).

Nem tudjuk, mikor és mi következik a varsói gyors befutása után. Meddig marad a lengyel Demokratikus Baloldali Szövetség, a Bolgár Szocialista Párt és az MSZP középpárti státuszban, s abból merre kerül ki. A lengyel baloldal "SZDSZ-esedése" már elkezdődött, a párt többször szakadt, és egykori nagy egyéniségei már nem, vagy máshol politizálnak. A bolgár és a magyar párt esetében is szóba jöhet a szakadás, de aligha a közeli jövőben, mert ezek sokkal erősebb alapokon álló konstrukciók.

Egy biztos: a baloldaltól elpártolt szavazókat fel kell szívnia valakinek, s erre az új, hitelesként megjelenő pártok lehetnek képesek akár a jobb-, akár a baloldalon. A változás időszaka nem ért véget sem Lengyelországban, sem Bulgáriában, Magyarországon pedig csak most kezdődik. A két jobboldali párt hegemóniája négy éve megfelel a pártokkal kevéssé azonosuló, hagyományosan vallásos lengyel szavazóknak. De nem biztos, hogy sokáig meg fog felelni az EU legszegényebb tagországában súlyos szociális problémákkal küszködő bolgár szavazóknak, vagy a jobb- és baloldal egyensúlyához hozzászokott, ezért a vákuumot nehezebben tűrő magyar választóknak.

Bár a jobboldal esetében - általában - az egykori állampárthoz való kötődés nem jelent pluszterhet egy népszerűtlen, botrányokkal övezett kormány számára, de azért, ha a feltételek adottak, a gyorsvonat visszafelé is elindulhat. És valószínűleg el is fog. Egyszer majd.

A szerző a Vision Consulting elemzője