Jelenleg az Egyesült Államok és Kína valósítja meg a legnagyobb gazdaságösztönző programokat
Reuters - David Gray Ennek ellenére tudhatunk valamit a perspektívákról. A gazdasági prognózisok készítői a múlt tapasztalataiból, a gazdasági és társadalmi folyamatok elemzéséből és intuíciójukból építkezhetnek. Ezek alapján tudnak valamit mondani a lehetséges alternatívákról.

A történeti összehasonlító elemzés azt mutatja, hogy gyors kilábalásban nem bízhatunk. Ha megvizsgáljuk a jelenlegihez hasonló, általános, pénzügyi válsággal kísért és ugyanakkor globálissá vált növekedési kríziseket, azt tapasztaljuk, hogy sok ország átlagában (a többnyire számottevő állami mentőcsomagok ellenére) a válságszakasz majdnem két évig tartott, és ezalatt a GDP közel 5 százalékkal csökkent. Majdnem ilyen hosszú volt az ezt követő pangási vagy enyhe élénkülési szakasz, amelynek során a GDP összesen csak 2,8 százalékkal nőtt. A gyors ütemű fellendülés csak e két szakasz után, tehát a növekedési válság kezdetét követő három és fél év elteltével kezdődött. Európa azonban csak 1,5-2 éves késéssel szokta követni az USA-t a fellendülésben! Továbbá kiemelendő: a pénzügyi szektor teljes stabilizálásához átlagosan 7(!) évre volt szükség.

A jelenlegi recesszió során két ellentétes hatású körülményt kell figyelembe venni. Egyik oldalról a mostani válság lényegesen súlyosabb feszültségek mellett kezdődött, mint 1929-ben (a fizetési mérlegbeli egyensúlyhiányok nagysága, a pénzügyi luftballon, a tőzsdék túlfűtöttsége, jelentős felesleges termelőkapacitások több ágazatban). A másik oldalról a globális döntéshozók feladták a - felsorolt kolosszális aránytalanságokat produkáló - magára hagyott piac neoliberális politikáját. Az ún. keynesi típusú anticiklikus pénzinjekciós és költségvetési gazdaságpolitika talán megelőzi a válság további súlyos mélyülését és elhúzódását.

A Világgazdasági Kutatóintézetben ezek alapján három prognózisváltozatot, három szcenáriót vázoltunk fel.

1. Az alapvariánsban feltételeztük, hogy a válság lefutása az elmúlt évtizedek jelentősebb recesszióinak - fentebb bemutatott - tendenciáihoz hasonló lesz. Így számítva az USA-ban és a nem európai feltörekvő országokban 2010 tavaszától-nyarától (Európában csak 2011 második felében) stabilizálódik a gazdaság, és a jó másfél éves stagnálásközeli depressziós szakasz után 2012 derekától-őszétől (Európában csak 2013 végétől!) kezdődhet a gyors ütemű fellendülés.

A mintegy kétéves recessziós (visszaesési) időszak vége tehát - legalábbis a fejlett országokban - csak nagyon lassú kibontakozást fog hozni, mérsékelt növekedési ütemekkel. Az OECD és az IMF elemzése is arra figyelmeztet, hogy amikor az egész világ válságban van, nehezebb újra fellendíteni a gyors növekedés első számú húzóerejét, a nemzetközi kereskedelmet. A hatalmasra duzzadó munkanélküliség és a legalább részlegesen restrikciós jövedelempolitika ugyanakkor a keresletet tartja vissza, a finanszírozás szűkössége csak lassan oldódik, az üzleti szféra pedig óvatos a fellendülés előfeltételét jelentő újabb termelő beruházások megindításával.

Ami pedig az Európai Unió egy-másfél éves késését jelenti, ezt most megerősíti, hogy az EU sokkal óvatosabban bánik a gazdaságösztönző csomagokkal mint az USA és Kína. Nyilván lesznek különbségek is az unión belül. Nagy-Britannia - mint általában - korábban követheti az Egyesült Államok tendenciáit.

A transznacionális vállalatok jelenlétével jellemezhető feltörekvő országok gazdasága az elsők között fog robogni (Kína centralizált állami gazdaságpolitikája révén csak lassult és már valószínűleg ebből is kilábalt, India gazdasága is dinamikus). A feltörekvő országok titka az, hogy a transznacionális cégek előbb a félperiféria országaiba kitelepített, költséghatékonyabb és a válság idején kihasználatlan kapacitásaikat indítják újra. A transznacionális társaságok a válságot feltehetően arra fogják kihasználni, hogy a szakszervezetek és részben a kormányok akarata ellenében a termelés újabb részeit helyezzék ki az olcsó bérű (bár dráguló) félperifériára.

2. Az optimista prognózis szerint a gazdaságösztönzési kormányprogramok sikeresnek bizonyulnak, és már 2009-ben megkezdődik a stabilizáció. Soha korábban nem kezelték a bank- és pénzintézeti válságokat olyan hatalmas (világméretekben eddig durván 20 ezer milliárd dollár nagyságrendben bejelentett) tőkeinjekcióval, soha korábban nem ösztönözték a termelést és a munkahelyek megtartását olyan nagy (eddig legalább 3-4 ezer milliárd dollár nagyságrendben megajánlott) ösztönző csomagokkal.

Az 1929-1933-as válság tapasztalatai mélyen beivódtak a világgazdaság legfontosabb döntéshozóinak emlékezetébe. Már tudják, hogy csak súlyosbítja a válságot a piac láthatatlan rendteremtő kezében való vakhit, a pénzintézetek és a termelők magára hagyása éppúgy, mint a valutaleértékelési verseny és a protekcionizmus. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a fejlett országok, különösen az USA, nem csupán a második világháború utáni állami szerepvállalásos kapitalizmus korszakában folytatott anticiklikus gazdaságpolitikát, hanem a transznacionális vállalatok által vezérelt, neoliberális elveket hangoztató korszakban is. Így pl. a 2000-2002-es recessziója idején az Egyesült Államok (republikánus!) kormányzata 150 milliárd dolláros gazdaságösztönző csomagot indított útjára, több iparág védelmében (acélipar stb.) védővámokat emelt, gyorsan növelte a likviditást: a fogalomban lévő pénzmennyiség bővülése évekig két számjegyű volt.

Jelenleg az Egyesült Államok és Kína valósítja meg a legnagyobb gazdaságösztönző programokat. Az IMF alaptőkéjének háromszorozásáról történt megállapodás is hasonló célokat szolgál. Az USA nyilvánosan is megfeddte az Európai Uniót, hogy nem mozgósít elég eszközt, és nem alkalmaz elég összehangolt, uniós szintű gazdasági-banki mentőakciót és ösztönző csomagot. A Nobel-díjas Paul Krugman pedig Obama elnököt támadja balról, elégtelennek tartva az eddigi gazdaságösztönző lépéseket. A nemzetközi szervezetek azonban - kettős mércét alkalmazva - lényegében még mindig a megszorító, forrásszűkítő egyensúlyi politikára szorítják a feltörekvő és fejlődő országokat!

Nincs kizárva tehát, hogy a soha nem volt hatalmas likviditásteremtés és gazdaságösztönzés révén a világgazdaság szekerét valamivel korábban sikerül kimozdítani a sártengerből. Az USA és néhány más ország esetében esetleg már 2009-től jelentkezhetnek a kilábalás első szilárdabb jelei, s a robusztus gazdasági növekedés (fellendülés) 2011-ben válhat jellemzővé. A konszolidáció ebben az esetben tehát szűk egy évvel korábban indulhat, mint az 1. szcenárión belül a legkedvezőbb esetben. Így Európa is korábban, már 2011-től stabilizálódhat, 2012 végétől osztozna a mérsékelten határozott fellendülés örömében.

E második szcenáriónak azonban van egy nagy hátulütője. Az 7-10 évente (esetenként gyakrabban) jelentkező gazdasági válságok feladata a "túlhalmozott", felesleges (termelő, áruban befagyott, reálfedezet nélküli pénzügyi) tőkék leértékelése és a tarthatatlan gazdasági egyensúlyhiányok megszüntetése. Schumpeter szállóigévé vált kifejezésével a válság feladata a "teremtő pusztítás". A hatalmas mentőöv és gazdaságstimuláló pénzhegyek létrehozása és az államok további eladósítása árán nem jön létre a normális gazdasági ciklus fellendülési szakaszának megfelelő viszonylagos egyensúlyi állapot. Amennyiben a gazdasági ciklust ilyen mesterséges eszközökkel, idő előtt újraindítják, megmarad az előző ciklusban túlfelhalmozott felesleges termelő és szolgáltató kapacitások egy része, megmarad - ha pl. a tőzsdei veszteségek miatt kisebb is - a pénzügyi luftballon, sőt az állami pénzteremtés újabb feszültségeket pumpál a pénzügyi buborékba. Az állami adósságok pedig gyorsan nőnek (a korábbi pénzügyi válságok idején átlag több mint 80 százalékkal nőttek 3 év alatt).

Mindez azt jelenti tehát, hogy a "rendszerben" jelentős feszültségek maradnak, ami lerövidítheti a következő gazdasági ciklus felívelő szakaszát!

3. A pesszimista variánssal itt nem foglalkozunk részletesen. E prognózisváltozat szerint a fejlett országok triádjának legalább egyikében gazdasági összeomlás (10%-nál nagyobb GDP-visszaesés) mutatkozik (ilyen szituációban jelentős mértékben emelkedne a gazdasági háborúk, a protekcionizmus veszélye), vagy bekövetkezik a japán típusú elveszett évtized szindróma. Mindez megnehezítené a kilábalást, erősen fékezné a világgazdaság növekedési ütemeit.

2009 nyarán a világgazdaság konszolidálódásának bizonyos jelei is megmutatkoznak, az elemzők optimistábbak. Mintha a kedvezőbb prognózisvariánsunk kezdene megvalósulni. Sajnos azonban nem lehetünk nyugodtak. Félő, hogy a jelenlegi stabilizálódás még csak átmeneti, s akár egy újabb kisebb-nagyobb zuhanás következhet. (1929 és 1933 között háromszor emelkedett a New York-i tőzsde 20 százaléknál nagyobb mértékben, majd újabb lejtő következett.) Elképzelhető tehát, hogy a válság folyamatgörbéje W formát ölt, ugyanis erősek a rizikótényezők: a még mindig meglévő felesleges termelőkapacitások; a keresleti (export- és belpiaci) korlát; a rövid távú defláció (árcsökkenések) veszélye, ami a profitokat a mélybe viheti; a lakossági és a vállalati tartozások egy részének várható bedőlése; a bankportfóliók megtisztításának elmaradása és ezért a globális bankok újabb nehézségei; állami eladósodás; ez utóbbi nemzetközi finanszírozási lehetőségeinek beszűkülése. Az IMF legutóbbi, júniusi világgazdasági elemzésében hasonló tényezőket sorol és így fogalmaz: "A kockázatok csökkentek, de még mindig a veszélyes tartományban vannak".

Variációk a válság utáni világra

Nem csupán pénzügyi, nemcsak túltermelési válságáról van jelenleg szó, hanem a globális kapitalizmus egyfajta csomópontválságáról, ami azt jeleni, hogy a válság után bizonyosan meg kell változzon a működési módja. Hogy milyen mértékben, az még koránt sem világos. Lesley C. Thurow professzor joggal állította a Kapitalizmus jövője c. könyvében (1995), hogy a kapitalizmus vagy nagy válságok, vagy népmozgalmak hatására szokott változni. A dolgozók manapság igen gyenge szakszervezeti és munkásmozgalma - a jelek szerint - nem lesz erős hatással, bár a válság elmélyülése során még e tekintetben lehetnek meglepetések. Inkább a gazdasági kényszerek fogják alakítani a válság után közvetlenül formálódó gazdasági-társadalmi modellt.

1. Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert megmentik, részben újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat, befektető és fedezeti társaságokat, a hitelminősítő intézményeket a mainál erősebben fogják ellenőrizni, szabályozni, megerősítik a pénzügyi felügyeleteket. A G20-ak 2009. áprilisi londoni értekezletén ezt határozták el. Elsősorban a legerősebb feltörekvő BRIC országok (Brazília, Oroszország, India és Kína), valamint esetleg Dél-Afrika, általában a fejlődő országok súlya nőni fog a nemzetközi intézményekben és szervezetekben, de ez nem jelentheti érdekérvényesítési képességük átütő megerősítését. A centrumokban várhatóan erősödni fog az állam szerepe a gazdaságszervezésben és gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is jórészt a neoliberális politikát fogják erőltetni ("feltételességül" szabni).

2. A válság újabb jelentős elmélyülése, egy valódi gazdasági összeomlás esetén inkább egy keynesiánizmusba hajló modell következne.
A kapitalizmus működési módja nemzetközileg is változna. Ebben a modellben a nemzetközi pénzügyi luftballont tudatosabban próbálnák kordában tartani, esetleg megszüntetni. A multilaterális intézményeket megreformálnák, az államadósságokat viszonylag széles körben leírnák, a fejlesztő állam (developmental state) legalitást kapna, anitciklikus állami gazdaságpolitikát engednének mindenütt a világon, erősödne a gazdaságpolitikai cselekvés globális koordinációja, a környezeti szempontok jobban előtérbe kerülnének és egyfajta politikai rend változás is bekövetkezne. Míg az első, neoliberális modellhez egy Amerika-vezérelt, unilaterális világ illik, addig ehhez a másodikhoz már egy multipoláris.

3. És van egy harmadik modell is, mely csak hosszabb távon, a jelenlegi nagy válság után várható társadalmi krízisek nyomán válik talán lehetségessé: a szociális-szocialista-fenntartható modell. Mindenki azt használhatja a három meghatározás közül, amelyik a szívéhez közelebb áll. Ebben a modellben az egyéni felelősség elvével szemben már egyértelműen előtérbe kerül az általános foglalkoztatás, illetve az egyéni és kollektív "szociális és gazdasági jogok" (széles körű munkahelyteremtés, társadalmi minimáljövedelem, fedélhez való jog, orvosi ellátás stb.) általánossá tétele és garanciáinak megteremtése, továbbá környezetünk szigorú védelme, beleértve a zöld technológiák elterjesztését és húzó szerepét. Ebben a modellben a gazdasági létbiztonság adta demokrácia, a mindenkire kiterjedő folyamatosan gyakorolható közvetlen és nem közvetlen demokrácia, a globális világrend demokráciája következik, azaz a többség érdekének előtérbe helyezése. Ebben a modellben a tulajdon közösségi formái a mainál sokkal nagyobb teret kapnak, akkor is, ha - jobban vagy kevésbé - megmarad a tulajdoni sokszektorúság. Ez azonban inkább csak hosszú távú vízió.

Egyelőre - a politikai térben - attól is félni kell, különösen, ha a válság elmélyül, ha a munkanélküliség a következő másfél-két évben tovább növekedik, hogy mint a kaotikus válsághelyzetekben lenni szokott, a "rendért" kiáltó jobboldali akarnokság sötét felhői gyülekeznek.

A történelmi múlt arra tanít bennünket, hogy nagy vonalakban ezek az alternatívák állnak előttünk. Persze a modellek sokfajta változata jöhet létre. Ráadásul a modellek általában nem tisztán valósulnak meg, egyes helyzetekben részben átfedik egymást, egymásba átmehetnek.

A szerző az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének főmunkatársa.

Kapcsolódó cikkek: Bocsánatkérések kora | Csopak és Tiszabő | Még mindig Komp-ország | Időzítés | Orbán beismerő vallomása