Kenneth Clark egy 1939-ben elvégzett és 1947-ben publikált szociálpszichológiai kísérletében óvodás korú fekete gyerekeknek mutatott fekete és fehér játék babákat. A kísérleti személyek feladata az volt, hogy mondják meg, melyikkel játszanának szívesebben, melyik a jó és melyik a rossz baba, illetve hogy melyik hasonlít rájuk inkább. Nos, a fehér babával játszottak volna szívesen, azt tartották jónak, a feketét pedig rossznak és magukhoz hasonlónak. A szociálpszichológia ezt a jelenséget negatív csoporttagságnak nevezi - amellyel azonban meg kell küzdeni. Ezt különböző identitásstratégiák alkalmazásával tesszük meg: menekülhetünk fenyegetett identitásunk elől, gyűlölhetjük magunkat és csoportunkat, de öntudatunkra is ébredhetünk. És tehetjük mindezt - kontextustól függően - akár a következetességet nélkülözve is. A többségi csoport ennek nem lesz tudatában, attitűdjét azok a sztereotípiák fogják meghatározni, amik korán és megváltoztathatatlanul épülnek bele a gondolkodásba, a viselkedésbe a gyerekekébe, felnőttekébe egyaránt. Saját magunkról való gondolkodásunkba is. Erre utal az az iskolaérettségi vizsgálatról búcsúzó anyuka, aki azt mondta, reméli, hogy nem átlagos romaként neveli a gyerekét. Ugyancsak erre utalnak azok a gyerekek, akik, amikor katonákkal játszanak, magyarnak és cigánynak nevezik el a két csapatot, egymást "magyarozással" sértegetik. Lehetnek ezek akár Tiszalök vagy éppen Tatárszentgyörgy eseményeinek feldolgozásai is.

Probléma tehát van, amivel foglalkozni kellene, de erre az iskoláknak nincs kapacitásuk, a tanároknak pedig képzettségük. Nehéz a témához nyúlni. Szerintem egy kulturálisan sokszínű iskolában külön státus kellene olyan romológusoknak, szociális munkásoknak, akiknek a szociális feladatok ellátása - a szaktantárgy oktatása mellett - nem másodlagos dolguk lenne. Olyan tanárok is kellenének, akik mernek/tudnak foglalkozni azokkal a témákkal, amelyeket tematizálnak a diákok, melyeket tematizál a társadalom. "Azok az emberek - Kenneth Clark szavaival -, akiknek nap mint nap az a tapasztalatuk, hogy szinte senki sem becsüli őket, és senki nem adja meg a nekik járó tiszteletet és udvariasságot, szükségszerűen kételkedni fognak a saját értékeikben." Ez pedig lavinát indíthat el a tanulókban, ami a saját értékekben való kételkedésen túl motiválatlanságot, értéktelenséget és érdektelenséget, valamint agressziót szülhet. Ezért mindegy, melyik lábbal kel fel egy roma gyerek.

A hatodikos K. már az első találkozásunkkor kifejezetten érdeklődött a pszichológia iránt, kérdezte, hogy miket csinál egy pszichológus, miket tudhat meg egy-egy beszélgetésből. Meséltem neki a családrajzról. Aznap, pár órával később N., az ő egyik osztálytársa, izgatottan kérdezte tőlem, honnan tudja K., hogy ő mennyire szereti a húgát. Kiderült, hogy N. lerajzolta a családját, amit K. így értelmezett. K.-t tanárai kezelhetetlennek tartják, de szavaló- és bokszversenyeket nyer, ezenfelül pedig a maga szintjén tökéletesen érti, hogy mit jelent az önbeteljesítő jóslat vagy a beskatulyázás. Szeretne "megjavulni", de - ahogy ő mondja - tanárai már elvesztették a bizalmukat benne: "Olyan ez, mint ha sár fröccsenne a bőrömre, és nem tudnám lemosni." Feszegeti persze ő is a tanárok türelmének határait: szófogadatlan, agreszszív, káromkodik, rosszak a jegyei. A "renitensek, deviánsak" - ahogy a tanárok a rossz magaviseletű, agresszív tanulókat nevezik - viselkedése azonban csak az otthonról hozott problémák szimbóluma. A tanulók így hívják fel magukra a figyelmet. Nem feltétlenül tudatos folyamat ez, az önismeret és az "énerő" hiányában egy válás vagy egy szeretett családtag hosszan tartó betegsége, esetleg elvesztése az iskolában neveletlenség (mászkálás, káromkodás, rapszodikus viselkedés stb.) formájában manifesztálódik.

A tanároknak persze az otthoni vagy éppenséggel a társadalmi problémákat nem kell tudni megoldaniuk - észrevenni azonban igen. A megoldásban, más megküzdési stratégiák találásában segíthet az iskolapszichológus. Ha azonban a tanár csak a szimbólumra reagál, a probléma nem jut el a szakemberhez, tanár és diák elbeszélnek egymás mellett, mindketten egy anticipált viselkedésre válaszolnak, aminek a valódi problémához nem sok köze van. Nyolc év pedig hosszú idő, a jóslat beteljesül, a "deviancia" önálló életre kel, szép lassan eltűnik a viselkedés szimbólumértéke.

Kérdés, hogy mire jók ilyen közegben a pszichológiai módszerek, vizsgálatok? Mit mutatnak ki a magyar - vagy akár az amerikai - átlagon sztenderdizált tesztek egy olyan iskolában, ahol átlagon aluli teljesítményt mutatnak a gyerekek? A problémák osztályon, iskolán kívülre szervezése, a rossz magaviseletű gyerekek hetes, esetleg havi iskolákba íratása nem megoldás. Az integráció-szegregáció bonyolult probléma persze - sokszor azonban még az egyszerűbbekkel sem küzd meg az iskola. Ilyen például a szülőkkel való kommunikáció, melyet mindenképpen az iskolának kellene kezdeményeznie. Akkor is, ha sok szülő elsőre agresszívnak és "kulturálatlannak" is tűnik. Meg kell mutatni, hogy a célok azonosak. Fontos lenne az is, hogy a befáradó szülőket hellyel és esetleg valamilyen innivalóval kínálják, továbbá a "De anyuka, értse már meg..." kezdetű mondatok helyett az uram-hölgyem megszólítás, egy esetleges kézfogás, bemutatkozás nagyon kevés energiabefektetéssel járna, és nagyon hamar meg is térülne. Azok a szülők, akik ezt átélték, nagyon hálásak lesznek. Hozzáteszem: nagyon fárasztó és nehéz munka tanítani, mellette rengeteget adminisztrálni, felkészülni. Mindemellett még a szülőkkel is előzékenynek lenni pedig már-már irreális követelmény. Kiváltképpen akkor, ha a pedagógus a hivatását a fegyelmezések miatt alig-alig tudja gyakorolni. Napi hat-nyolc órában tűrni a káromkodásokat, a megaláztatásokat, a kilátástalanságot bizony ember próbáló feladat. Ilyen körülmények között nem csoda, ha vannak, akik igyekeznek lefaragni a negyvenórás munkahétből annyit, amennyit csak lehet. Érthető, ha a gyerekek mellett a tanárok is számolják a napokat a következő szünidőig, a tanév végéig.

Visszatérve tehát az iskolapszichológiai kérdéshez: mit lehet ilyenkor tenni, mi lehet a cél? Rövid távon meg kell értetni az iskolával, hogy miért van szükség iskolapszichológusra, hogy mire jók a csoport- és mire az egyéni foglalkozások. Akkor sikeres a pszichológus, ha eléri, hogy egy tanár ne csak megszabadulni akarjon egy-egy tanórára a "deviáns" tanulóktól, illetve a tanulók se csak a lógás kedvéért járjanak a foglalkozásra. Valódi együttműködésre van szükség. És ez néha működik is. Ilyenkor lehet távolabbi célokat kitűzni: részévé válni az úgynevezett rejtett tantervnek (így nevezik a nem tantervszerűen oktatott tudást, ismeretet, például: illem, kommunikáció stb.), segíteni az osztályfőnökök munkáját, csoportfoglalkozásokat tartani a legkülönbözőbb témákban, kooperálni az iskolához közvetlenül és közvetetten tartozó szociális segítőkkel (pedagógusasszisztens, gyermekvédelmi felelős, iskolaorvos, gyámhivatal stb.). Hozzájárulni tehát a tanulók integrációjához, tanulásához, boldogulásához. Ezekhez ugyanakkor ki kell lépni az iskola kapuin, hiszen azon belül csak a tünetek kezelése folyhat, az okok távolabb vannak. Csapatban, esetorientáltan kell dolgozni, észre kell venni a közös értékeket ahhoz, hogy mégiscsak számítson, ki, milyen lábbal kelt fel.

A szerző iskolapszichológus