A most zajló folyamat két egymást kiegészítő és feltételező elemre épül. Egyfelől az 1994-ben "mamutpárttá" növekedő MSZP utolsó mozdulatait láthatjuk, másfelől a 90-es évek közepén kis pártként a parlamentbe éppen hogy beférő Fidesz megtapadását "óriáspártként". Helycsere történt tehát. De ezt a cikket nem azért írom, hogy ezt a szimpla igazságot konstatáljam, hanem azért, hogy a "mamutpártiság" kapcsán felhívjam a figyelmet egy érdekes magyar politikatörténeti tendenciára, amelynek ismerete talán árnyalhatja a mostani fejleményekről való gondolkodásunkat.

Az 1990 utáni magyar demokrácia először az MSZP 1994-es, 54 százalékos győzelmével tért vissza a mamutpárti kormányzási hagyományhoz. Mi is ez a hagyomány? Nos, a modern Magyarország megteremtése óta mindig volt egy "szuperpárt", amely méretével kivált a többi közül, besöpörte a választási győzelmeket és - nélkülözhetetlenségére hivatkozva - folyamatosan országmenedzselő szerepet töltött be. Az országmenedzselés a korabeli rendszerváltások utáni helyzet fenntartására irányult: 1875 és 1905 közötti harminc éven keresztül gondoskodni kellett a kiegyezés, 1921 és 1944 között huszonhárom éven keresztül a trianoni Magyarország közjogi kereteinek fenntartásáról. Ezt a feladatot csak olyan pártok tudták megoldani, amelyek kvázi állampárttá váltak, ők lettek maga a rendszer, s eleven sövényként torlaszolták el az utat minden kormányzásra ácsingózó ellenzéki párt előtt.

Ha majd egyszer valaki komolyan számba kívánja venni, mit is jelent az a bizonyos (s persze manapság kizárólag a Kádár-rendszernek tulajdonított) állampárti hagyomány, csodálkozni fog, hogy mind a dualizmus, mind pedig a Horthy-korszak vezető kormánypártjaira épp ezt a titulust aggatta a korabeli - a kormánypártok által kormányképtelennek nevezett - ellenzék. A mamutpártokat választással nem, csak rendszerváltással lehetett megbuktatni.

1990-ben ugyan kinek jutott volna eszébe a fent leírt történelmi tradíció? Az első szabad választáson a győztes MDF és a második helyezett SZDSZ is huszon-egynéhány százalékot ért el, nem formálódott ki egy új nagy párt; két középpárt és négy kicsi alkotta az első parlamentet. A magyar választó, akinek fogalma sem volt a hazai pártpolitika történeti trendjeiről, 1994-ben legfeljebb azon csodálkozhatott, hogy túl gyorsan jött vissza az MSZP. Alig-alig figyelt valaki arra, hogy nem pusztán (az akkori ellenzék minősítése szerint) a "posztkommunisták" tértek vissza, de a régi magyar párttörténeti képlet is.

Az MSZP-t ebbe a "történelmi" szerepbe való beleállásra nem csupán az jogosította fel, hogy az Antall-kormány rosszul kormányzott, és az MDF egyszerűen elfogyott 1994-re, hanem az is, hogy az MSZP azóta sokszor bírált heterogenitása a pragmatikus cselekvés szempontjából kifejezetten jól jött. Ez a platformpárti szerveződés (amelynek végórái épp most jöhetnek majd el, ellenzékben) 1994-ben pillanatok alatt előhívta az emberekből saját tapasztalataikat, akár azokat is, amelyekkel a kádárizmusban találkoztak.

Az MSZP a nagy győzelmét annak köszönhette, hogy a magyar választónak ekkor még semmilyen más tapasztalata nem lehetett, mint amit korábbról hozott, s egy kormányzó pártot a (sikeres) országmenedzselés felől ítélt meg. Az MDF ebben csődöt mondott, az MSZP pedig olyan pártnak tűnt, amely az emberekkel is, a külfölddel is szót tud érteni, s még némi folytonosságot is képvisel.

Igenis számított az MSZMP-korszak államigazgatási típusú hagyománya, s ha Horn Gyulának nem is volt Tisza Kálmánéhoz és Bethlen Istvánéhoz hasonló "rendszervédő" feladata (ugyan mit kellett volna megvédeni), de a régi mamutpártokéhoz hasonló pénzügyi feladata annál inkább. Magyarországon soha nem sikerült a pénzügyi egyensúly tartós megteremtése, s ezzel a problémával küzdöttek a XIX. század második fele óta a kormányok. Az MSZP az 1995-ös Bokros-csomaggal beállt az egyensúlyteremtő kormánypártok hosszú láncolatába, s ettől kezdve alakult ki a már említett képlet: a legrosszabb MSZP is jobb, mint a legjobb Fidesz: egyedül az MSZP képes átlátni a makrogazdasági kihívásokat, míg a Fidesz csak valami homályos társadalmi és sérelmi politikával rendelkezik, és fogalma sincs a gazdaság rendbetételének mikéntjéről.

Csakhogy a levesbe beleköpött a Fidesz, mely 1994 után talán egyedüliként reagált offenzív módon az MSZP nagypárti megerősödésére. De önmagában még csak nem is ez döntötte el a Fidesz jövőjét, hiszen korábban is voltak olyan pártok, amelyek szembementek a pénzügyi egyensúly megteremtésére fókuszáló kormánypártokkal.

A dualizmus korában az ellenzék a Szabadelvű Párt politikáját végig megalkuvónak, pénzpolitikáját pedig rossznak ítélte, s folyamatosan kifogásolta a kormánypárt belső heterogenitását és eszmei önmeghatározásának - ebből fakadó - hiányát. Bethlen pedig hiába szerzett jókora nemzetközi kölcsönt (amelyből szanálni lehetett Magyarországot), ellenzéke a külpolitikai-külgazdasági sikereket azért nem ismerte el, mert túl nagynak minősítette ennek belpolitikai árát, mindenekelőtt az elszegényedést és a társadalom atomizálódását.

A Fidesz tehát masszívan irányt vett egy jobboldali mamutpárt megteremtésére. Eddig túlnyomórészt a Fidesz 1994 utáni "árulásáról" (liberálisból konzervatívvá fordulásáról) volt szokás értekezni, s alig esett szó ezen iránymódosítás koncepcionális, a történeti képletet felülírni kívánó részéről. Induláskor a Fidesz a kormányképes váltópárt létrehozásának ötletével egyáltalán nem volt egyedül.

Kis János, az SZDSZ korábbi elnöke is éppen 1994-ben vetette fel, hogy egy nagy MSZP mellett távlatilag az SZDSZ lehetne a jobboldali váltópárt. Ez az opció azután lekerült az SZDSZ napirendjéről, s 1998-tól ezt az elképzelést a Fidesz valósította meg a gyakorlatban. Az SZDSZ 1994-ben a reformok kormányzati képviseletéért feláldozta középpártiságának továbbfejlesztését, a Fidesz pedig ekkor határozza el kispártiságának továbbfejlesztését. Ki-ki eldöntheti, melyik stratégia volt a hatékonyabb.

Mára a folyamat lényegében befejeződött. Az MSZP mamutpártként szétesett, a Fidesz egyedüli nagypártként van jelen a politikai arénában. Egy 15 éves Fidesz-taktika teljesedett be.

Kérdés, hogy az "új egységes párt" milyen lehetőségeket és esélyt tartogat Magyarország számára?

Ha a Fidesz tartósan kormányra kerül, nyilvánvalóan újfajta országvezetési stílust igyekszik majd meghonosítani, melynek történelmileg is nagyon kevés példáját ismerjük. Ismerünk azonban néhányat, és ezt nem árt nyomatékosan jelezni. A dualizmus korában mindössze egyszer (1906-1909) tudott az ellenzék kormányra kerülni, ám ennek is csúfos kudarc lett a vége, és utána a régi állampárt tért vissza a hatalomba. Ez az opció akár vigasztaló is lehet az MSZP számára.

Bethlen István 1931-es bukása után, ha nem is az ellenzék, de a Bethlent belülről fúrók kerültek kormányra, s lényegében ez a kiindulópontja a bethleni konzervatív-liberális mamutpárt jobbratolódásának. Ez a példa arra figyelmeztet, hogy egy, a pénzügyi egyensúlyteremtésre és a parlamenti elitpolitikára épülő korszak után nagyon nagy a veszélye annak, hogy a társadalmi sérelmek alaktalanul jutnak be a politika centrumába. Ez történt Gömbös kormányzásától (1932-től) kezdve.

Már most nagyon sokan vonnak párhuzamot a mai Fidesz és a 30-as évek jobboldala között, s sokan aggódnak a Fidesz túlzott jobbratolódása (pl. a Jobbikkal való esetleges együttműködése) miatt. A Fidesz számára valóban csak most jön az igazi erőpróba: képes lesz-e centrumpolitikát folytatni? Nem tudjuk, hogy a Fidesz miképpen készül erre a centrumpolitizálásra. Hiba arra hivatkozni, hogy a Fidesz ott folytatja majd, ahol 2002-ben abbahagyta. Ott nem lehet. Akkor még a párt nem volt mamut 2. Ma már az, s egy ideig bizonyosan nem lesz ütőképes riválisa.

Ez minden nagy párt számára kirajzolja a legnagyobb veszélyt, ami nem más, mint saját maga. Nagy kérdés, hogy a mamutpárttá válás sikeres 15 éve alatt milyen önvédelmi mechanizmusokat dolgoztak ki saját túlkapásaik, felgyülemlő szenvedélyeik és indulataik ellen, s ezek hogyan működnek akkor, amikor közönségük meglehetősen markáns cselekvést, elszámoltatást, mi több, radikális rendszerátalakítást vár tőlük. Új állampárttá éppen úgy válhatnak, mint egy új, a magyar történelemben eleddig ismeretlen párttípussá, amely a plurális demokrácia kereteinek kiépítésében többet ér el, mint elődei, s nem gondolja magát mindenhatónak.

A szerző politológus