Bauer Tamás: Ki a hibás?
A három éven át ismételgetett fideszes állítást, miszerint "Gyurcsány a hibás", most egyes MSZP-s politikusok kapták fel. Már az urnazárás után azt hallhattuk, hogy az őszödi beszéd miatt büntették a választók a pécsi szocialistákat, majd azt, hogy véget kell vetni a Gyurcsány nevével fémjelzett időszaknak.
Nehéz belátni annak politikai racionalitását, hogy egy kormányzó párt azzal megy neki a választásoknak, hogy amit éveken át tett, azt nem tudja vállalni. Vajon mihez kér választói támogatást: ahhoz, amit nem csinált, de lelke mélyén szeretett volna? Szembetűnő a kontraszt: a Fidesz hét éve egyfolytában csak dicsekszik a "polgári kormány" négyéves teljesítményével (alaptalanul, de ez most nem ide tartozik). Persze, ha egyes szocialisták most úgy gondolják, hogy vállalhatatlan az elmúlt három évük, akkor helyesen teszik, ha ezt meg is mondják. De vajon helyesen gondolják-e?
Hol a hiba?
Vajon miért az őszödi beszédre irányul ez a hirtelen megvilágosodás? Vajon miért csak az utolsó három évvel akarnak szembenézni? Gondolhatják persze, hogy a 2002 és 2006 közötti négy évet újraválasztással honorálta a közönség, az elmúlt három évet viszont súlyos népszerűségvesztéssel. Eszerint az első négy év rendben volt, a 2006-tól követett politika viszont hibás, és ennek centrális pontja Őszöd, ami pedig nyilvánvalóan Gyurcsány sara.
Csak a döntések és következményeik közötti időbeli eltérést hagyja figyelmen kívül ez a logika. Hogy közismert példákra utaljak: a Bokros-csomag kedvező következményei nem annyira a Horn-kormány hivatali idejében, mint inkább a következő négy évben jelentek meg a gazdasági növekedés és egyensúly kedvező alakulásában, s ennek lett haszonélvezője a Fidesz. Ezzel szemben az Orbán-kormány 2000 és 2002 közötti felelőtlen döntéseinek - a minimálbér kétszeri emelésének, a lakástámogatás kiterjesztésének - súlyos terhei a következő ciklusban jelentek meg, s a szocialista- szabad demokrata koalíció számára okoztak gondot. Ugyanez a helyzet a Medgyessy-kormány gazdaságpolitikai döntéseivel is.
Vajon miért fordult el a szocialistáktól a törzsszavazók alig félmilliós körén túl - akik az 1990-es választáson is és most június 7-én is rájuk szavaztak -, a 2002-ben és 2006-ban melléjük állt több mint másfél millió választó? Az első válaszunk nyilvánvalóan az: a súlyos kiábrándulás okozta ezt, amely 2006 júniusában, az Új egyensúly programnak az Érdekegyeztető Tanácsban történt meghirdetésekor kezdődött, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése nyomán mélyen rögződött a köztudatban, mindmáig jelen van, és a megszorítások újabb hulláma ismételten megerősíti.
Az MSZP egészen 2006 áprilisáig azzal áltatta a választókat, hogy a 2000 óta tartó, az Orbán-kormány által elindított és a Medgyessy-kormány által tovább vitt gyors életszínvonal-növekedés a választásokat követően is folytatódik. Ezt üzente nemcsak a kampány retorikájával, hanem azzal a három előretekintő törvénnyel - az ötéves adócsökkentési, minimálbér-emelési és nyugdíjkorrekciós programmal - is, amelyeket a választások előtt fogadott el a szocialista-szabad demokrata többség.
Az új Országgyűlés és a kormány megalakulását követően először csak az adócsökkentési programot vonták vissza, sőt emelték az adókat, de két évvel később, 2008 őszén a nyugdíjkorrekciós program következő lépését is el kellett halasztani. Két lépésben, 2008 végén és 2009 tavaszán vissza kellett vonni a szocialisták fő büszkeségét, a tizenharmadik havi nyugdíjat, és a közszféra tizenharmadik havi illetményének megvonásával részlegesen a másik büszkeséget, az ötvenszázalékos béremelést is.
Már annak is sokkoló hatása volt, hogy a kormány mást tett, mint amit néhány héttel korábban a kampányban ígért, de ezt súlyosbította - és erre következtettek az emberek a nyilvánosságra került őszödi beszédből -, hogy a kormányon levők tudatosan vezették félre az embereket. (Valójában a kampány idején még nem számoltak azzal, hogy az életszínvonal csökkentésére is szükség lesz, de ez csak a helyzet téves megítélését mutatja, ami szintén hiba.) A fő kérdés mármost az: vajon az MSZP-t ért katasztrofális népszerűségvesztés miatt azt a döntést kell kárhoztatni, hogy 2006-ban, 2008-ban majd 2009-ben visszaveszik azt, amire nem volt fedezet, amikor adták, vagy pedig azt a döntést, hogy a megalapozatlan bér- és nyugdíjemeléseket a választási kampányban megígérték, és 2002 nyarától végre is hajtották?
A válasz kézenfekvő: a megalapozatlan jövedelemnövelés volt a súlyos hiba. A 2006-os új kormányalakítás után a kormánynak egyszerűen nem volt már más választása, mint amit tett. Nem "Őszödön romlott el minden", hanem négy évvel korábban. Nevekben fogalmazva: nem "Gyurcsány a hibás", hanem Medgyessy. A szocialisták (és a szabad demokraták) végzetes hibája nem az, hogy 2006 óta megpróbálják rendbe hozni, amit az előző négy évben elrontottak, hanem a 2006 előtti elrontás: a gazdasági lehetőségeket messze meghaladó életszínvonal-emelkedést hozó száznapos programok 2002-ben, s az, hogy egészen a 2006-os választásokig nem voltak hajlandók a korrekcióra, sőt 2005-2006-ban (mindenekelőtt az újabb adócsökkentésekkel) tovább folytatták a megalapozatlan reáljövedelem- és reálnyugdíj-növelés politikáját, és ezzel nemcsak az ország pénzügyi helyzetét rombolták, hanem - és ezt még nehezebb helyrehozni - a közvélemény realitásérzékét is. Nem három, hanem hét év politikájáról kell tehát mérleget készíteniük a szocialistáknak (és persze az SZDSZ-nek is).
Ki miben hibás?
Őszöd lenne a baj forrása? Aligha, hiszen Őszöd éppen arra volt kísérlet, hogy szakítsanak a megelőző négy év felelőtlen politikájával. Akik az utolsó három év politikáját kárhoztatják, még mindig nem néznek szembe azzal a közös felelősséggel, amely a 2002-es koalíció politikusait terheli.
Gyurcsány Ferenc felelőssége persze vitathatatlan. Mint Medgyessy Péter tanácsadóját felelősség terheli a száznapos programokért. Mint miniszterelnököt felelősség terheli azért, hogy 2004 és 2006 között elmaradt a szükséges fordulat és persze sok további hibáért is, amelyet a 2006 óta tartó kínlódás, a két koalíciós párt közötti kényszerű manőverezés során elkövetett. Felelősség terheli a népszavazási vereség nyomán - illetve arra készülve valójában már 2008 elején - elhatározott politikai fordulatért és a koalíció felbontásáért, amivel az addig elveszített választókat nem sikerült visszahozni, viszont sikerült elveszíteni az értelmiségi támogatók jó részét is. Kárt okozott az MSZP-nek is, de végzetesnek bizonyult a lehetséges szövetségesre, az SZDSZ-re nézve.
Gyurcsány több alkalommal is elismerte felelősségét a 2006-ig terjedő időszak hibáiért: Őszödön is, több ízben az Országgyűlésben is, és utoljára az MSZP tisztújító kongresszusán is, ahol a miniszterelnökségtől elbúcsúzott. Nevezetes június 9-i blogbejegyzése azt mutatja, szembenéz a 2007-2008-as időszak hibáival is, melyeket nem az MSZP többségének ellenére, hanem velük együtt követett el. De vajon szembenéznek-e a maguk felelősségével a többiek?
Én az Országgyűlésben eltöltött nyolc év, a közös kormányzás majd a közös ellenzékiség időszakában egyfajta harcostársi viszonyba kerültem az MSZP képviselőivel, köztük a párt számos vezetőjével. Amikor 2003 nyarára egyértelművé vált, hogy milyen súlyos helyzetet teremtett a 2002-es felelőtlen gazdaságpolitika (amelyet az SZDSZ-en belül eleve elleneztem), három vezető szocialista politikust is megkerestem. Megpróbáltam meggyőzni őket: arra lenne szükség, hogy Medgyessy Péter az Országgyűlés szeptemberi nyitóülésén bejelentse, hogy a kormányprogramban foglalt jóléti intézkedések nem valósíthatók meg, ezért azok még végre nem hajtott részét (például a tizenharmadik havi nyugdíjból a harmadik és negyedik hetet) ebben a ciklusban nem is fogják megvalósítani. Ezt újságcikkben is megírtam (Megy-e Medgyessy?, Magyar Hírlap 2003. július 12.). Figyelmesen meghallgattak, értették is, amit mondok, de nem fogadták el. Kitartottak a "jóléti rendszerváltás" ígéretei mellett.
Abban bíztak, hogy "ki lehet nőni" a rohamosan növekvő hiányt, és egészen 2006 tavaszáig támogatták előbb Medgyessy, majd Gyurcsány manőverezését. Volt viszont más, amiben készek voltak szembeszegülni Gyurcsánnyal. Ha a szocialisták hitelvesztésének legfontosabb oka minden bizonnyal a 2006-ig folytatott jövedelemnövelő politika és a 2006 óta tartó megszorítások közötti ellentmondás, a másik fontos ok bizonyosan az, amit legkönnyebben egyetlen névvel jellemezhetünk: Zuschlag.
Zuschlag
A Zuschlag-ügy a legrosszabb oldaláról mutatja meg a közvéleménynek a szocialista pártot, és azt sejteti, hogy a párt fekete finanszírozására az MSZP-ben (is) széles hálózat működhet. A magyar demokrácia eddigi történetében az Antall-Boross-kormány óta minden kormányt (a fogyasztói csalódás mellett) a morális felháborodás okán buktattak meg. Korruptnak mutatkozott az MDF, a Tocsik-ügy miatt érte a legnagyobb hitelvesztés az első MSZP- SZDSZ koalíciót, korruptnak találta a közvélemény a Fidesz-kisgazda koalíciót (kisgazda és fideszes politikusok a bíróságon végezték, és mindmáig nem tudjuk, ki volt Joszip Tot és Kaya Ibrahim), és a korrupciós ügyek sora kísérte az MSZP és az SZDSZ újabb kormányzását is, amiből a Zuschlag-ügy a legnagyobb botrány.
Nos, míg a felelőtlen gazdaságpolitika tekintetében azt kellett hangsúlyoznom, hogy Gyurcsány Ferenc csak egyike a felelősöknek, a korrupciós ügyek esetében arra kell emlékeztetni, hogy Gyurcsány hosszú harcot vívott a pártbéli korrupció felszámolására, de eredménytelenül. Tanú is van rá, maga Zuschlag János, akinek lehallgatott és a bírósági tárgyaláson lejátszott telefonbeszélgetéséből kitűnik, hogy Gyurcsány megpróbált fellépni a többek között Zuschlag által folytatott gyakorlat ellen.
Gyurcsány négyszer futott neki a pártfinanszírozás reformjának, kezdeményezte az összeférhetetlenségi szabályok szigorítását, és az utóbbit már az MSZP-frakció látványosan zátonyra futtatta. (A gazdasági öszszeférhetetlenséget már a frakcióvezetés kihagyta a 2007 őszén benyújtott törvényjavaslatból, az önkormányzati összeférhetetlenséget a polgármesteri lobbi torpedózta meg, a Fidesz pedig a páholyból szórakozott e belső harcon.) A pártfinanszírozási törvényt is az MSZP-frakció kezdeményezésére vették le a napirendről, amikor 2006 őszén szavazásra került volna sor, és 2008-ban sem vitték el a szavazásig, amikor a Fidesz kihátrált a pártközi megállapodásból.
Ha Gyurcsányon múlik, aligha van Zuschlag-ügy, de nem rajta múlt. Minden szocialista politikusnak, aki a párt súlyos helyzetének okait keresi, először a saját felelősségét kell megvizsgálni: miért nem tiltakozott a gazdaságpolitikai kalandorság ellen, és miért nem állt Gyurcsány mellé a tiszta közélet ügyében.
Mi nem volt "baloldali"?
Az MSZP-s kritikusok most azt mondják: végre baloldali politikát kellene folytatnia a pártnak. Talán a Gyurcsány-kormány politikája nem volt baloldali? Gyurcsány miniszterelnökként vívott első és utolsó nagy csatája bizonyítja, hogy az volt. Első csatáját azért vívta, hogy a Fidesztől örökölt, kifejezetten a tehetőseket preferáló családtámogatási rendszert (gyermekek utáni adókedvezményt) alakítsák vissza a szegényebbeket is elérő rendszerré, amely a mindenkit megillető családi pótlékot erősíti az adókedvezmény rovására.
Első nekifutásra, 2004 őszén ez a próbálkozás még elakadt az MSZP-frakció ellenállásán, és csak másodszorra, 2005 őszén sikerült ezt a vitathatatlanul baloldali korrekciót - az SZDSZ egyértelmű támogatásával - keresztülvinnie az MSZP-n.
Az utolsó csata a miskolci rendőrkapitány körüli botrány volt: csak Draskovics igazságügy-miniszter és ő állt ki egyértelműen a cigányozással szemben, az MSZP helyi és megyei nagyságai viszont szembefordultak velük. A párt több vezetője is elsietett lépésnek minősítette a rendőrkapitány felfüggesztését, és egyetlen MSZP-s politikus sem állt ki nyilvánosan az igazságügy-miniszter és a miniszterelnök álláspontja mellett. Feltűnően hallgatott az MSZP állítólagos "balszárnya" is. De az említett és további csaták mellett talán azt a vitathatatlan - a Tárki vizsgálatai által kimutatott - tényt is érdemes megemlíteni, hogy 2003 és 2007 között határozottan csökkentek Magyarországon a jövedelmi különbségek, amire a megelőző kormányok idején nem volt példa. Úgy hajtották végre a megszorításokat, hogy az minél kevésbé sújtsa az alacsony jövedelműeket. Ez ne volna eléggé baloldali politika?
Modern baloldali politika volt, amely nem az egész lakosságról gondoskodó állam huszadik századi, ma már fenntarthatatlan modelljét követte - amit e politika MSZP-s bírálói kérnek számon -, hanem a huszonegyedik századi feltételekhez igazodva az arra képesektől öngondoskodást vár el, és az állami segítséget a rászorulókra összpontosítja. Vajon jót tesznek-e az MSZP-nek azok, akik arról próbálják meggyőzni saját választóikat, hogy pártjuk a megelőző években nem folytatott baloldali politikát?
Igaz, a Gyurcsány által kezdeményezett "Út a munkához" programmal kapcsolatban sokaknak vannak jogos fenntartásai, de a gyurcsányi politika egészétől semmiképpen sem méltányos a baloldaliságot elvitatni. Sőt ha valamire hivatkozhatnának a szocialisták a választások előtt, az az, hogy kormányzásuk hét éve alatt igazságosabb országgá tették Magyarországot, szemben például a négyéves Fidesz-kormányzással. Mégsem teszik.
Fidesz-veszély - közös felelősség
Ha nem Magyarországon lennénk, azt mondhatná az ember: nem baj, a szocialisták (és a szabad demokraták) gazdaságpolitikai hibáikkal, botrányaikkal, belső rivalizálásukkal rászolgáltak arra, hogy bukjanak. Ha tönkre akarják tenni magukat, az ő bajuk, majd jön más. Csakhogy ma Magyarországon másnak csak a Fidesz jöhet, és akár örülünk ennek, akár nem, a szocialista párt az egyedüli politikai erő, amely - főleg, ha nem marad magára -, megvédheti a magyar demokráciát a Fidesz fenyegetésétől.
Orbán Viktor és pártja nyilvánvalóan a magyar demokrácia felszámolására tör, és ezt egyre kevésbé titkolja. (Ezt más írásaimban mutattam ki, és ehelyütt nem ismételhetem meg. Emlékeztetek Debreczeni József e tárgyú írásaira is.) Most azért fenyeget az a veszély, hogy Orbán Viktor demokráciában elképzelhetetlen teljhatalomhoz jut, mert az MSZP (és az SZDSZ) olyan felelőtlen módon élt a választói felhatalmazással, ahogy az elmúlt hét évben tette, és erre válaszul a választók egy része most jobb híján a Fidesznél (vagy éppen a Jobbiknál) keresi az alternatívát, míg mások elfordulnak a politikától, és nem szavaznak. Ez a szocialista (és a szabad demokrata) politikusok közös történelmi felelőssége. De a kiutat nem a reformpolitika feladása, a megfutamodás jelenti, hanem a felelős gazdaságpolitikához való ragaszkodás, a baloldaliság korszerű felfogása, s a nacionalista tekintélyelvűség határozott, öntudatos elutasítása.
A szerző közgazdász
