A szerző feminista történész

Hogy miért ez a történelmi visszatekintés most? Miért szükséges a poros könyvek lapjait letisztítani? Mert elfelejtettük. Mert nem divat baloldali elődeink történelmi tetteit ismerni s emlékezni rájuk. Mert a mai ifjú pártmenedzserek képzéséből kimaradnak a munkásmozgalom történelmi tapasztalatai, a közösségszervező erő pillérei: az ideológiai sorsközösségek története. Mert ma már nem követelmény hinni a lázadó, világmegváltó cselekvés lehetőségében.

Valamifajta információs, virtuális és posztindusztriális világban szokás ma hinni, a hálózatépítés szabályait bemagolni, az alig létező pártéletet tovább virtualizálni, baloldali biedermeier szlogeneket alkalmazni, elvtestvérgyilkosságokat elkövetni és gettóba zárni a valódi szociáldemokrata-szocialista kultúra magányos farkasait, akik meg akarnak valamit őrizni az eredeti szellemből. Mindez törvényszerűen krízishez vezet.

A Magyar Szocialista Párt nem napjainkban került válságba, hanem akkor, amikor elveszítette hitét saját erejében, kijelölt sorsában, amikor szakított múltjával a modern angolszász mainstream kedvéért, miközben a párttagság a végeken az állandó személyi, program- és strukturális változások következtében egyre jobban elbizonytalanodott, kiábrándult. A párt elveszítette a pluralista diskurzust irányító képességét belül és kívül, a kölcsönös félelmek szorításában szűk keretek közé szorította önmagát, nem mert valós önkritikát gyakorolni, s mindezzel fölszámolta a belé vetett bizalmat. Az elmúlt húsz év az öröklött baloldali identitásának feladásáról szólt. A kritikus Taraszovot (Eszmélet, 56. szám) idézve: "saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni".

A rendszerváltás óta Magyarországon baloldali kormányzás nem valósult meg, a szociálliberális kormányzati szövetségben alapvetően a fundamentalista neoliberális (Ferge Zsuzsa, Esély, 2008/2.) társadalmi és gazdasági tételek váltak meghatározóvá. A tőke strukturális létét tagadni nem lehet, ám a kíméletlen zsarolási törekvései ellen a baloldalnak küzdenie illett volna, illene. A társadalom joggal várná el egy szocialista párttól, hogy olyan alapértékek szerint politizáljon, az emberi méltóságtól az igazságosabb teherviselésig, amelyek a kiszolgáltatottakat védik a kizsákmányolás minden fajtájától. Persze egy intranzigens baloldali stratégiához a szervezeti és személyi felelősségek kérdéseit is tisztázni kell. Ez alighanem most is elmarad.

Suchmann Tamás a május 10-i pécsi polgármester-választás eredményét így kommentálta: "le kell zárni a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett korszakot". Ennek okán érdemes a volt miniszterelnök első cikkét megemlíteni, amely így kezdődik: "A Magyar Szocialista Párt megújításra vár. Működésében egyszerre van jelen a programválság, valamint a szervezeti, kulturális és morális elbizonytalanodás. Csak programot írni nem érdemes. Át kell alakítani a párt szervezetét, kommunikációját és vezetését, majd ezek a változások teremthetnek alapot egy új politikai mondanivaló megfogalmazásához és sikeres képviseletéhez". (Népszabadság, 1999. május 28.)

Ott tartunk, mint tíz éve? Nem a rendszerváltó pártelit válságát látjuk? Csupán a Gyurcsány-korszak lezárása a cél? Gyurcsány politikai gyászszertartásával azért még várjunk, most csupán egy fejezet végére érkezett, s lassan kezdődik a második. Viszont a párt a kapitalizmus menedzselését vállalta fel. Az Angliában élő marxista filozófus, Mészáros István szerint: "ez a Mikiegér-szocializmus tökéletesen képtelen rá, hogy beleavatkozzék a társadalmi folyamatokba".

1890-től nagy utat járt be a magyar baloldal, a harcos, sokszínű, a munkásokat védeni képes, küzdő, cselekvő erőtől az intellektuális középszerűségig, az alkotásra való képtelenségig, a politikai gyávaságig és legfőképpen a tőke általi megvásárolhatóságig.

A sorsfordításhoz azonnal fel kell nőni. A forradalmat nélkülöző, "megegyezéses" rendszerváltás radikális rendszerkorrekcióját kell elvégezni kormányon vagy ellenzékben. Tudomásul kell venni, hogy a választóvonal nem a parlamenti baloldali erő és a kint lévő "vörösök" között húzódik, hanem a megújulást akadályozó blokk és a globalizált tőke anyagcsere-folyamatát ismerő és azt megváltoztatni akarók között. Tisztázni kell végre a múltat, mert aki nem ismeri a múltját, az sem a jelenét, sem a jövőjét nem lesz képes meghatározni, pláne megmutatni. A felelősség súlya alatt lesz, aki megtorpan, lesz, aki kihátrál, lesz, aki utolsó erejével küzd majd a hatalomért, ám senki ne gondolja, hogy a következő nemzedék politikusai és választópolgárai a történelmi ítéletet nem fogják meghozni.

Az MSZP a zsákutcából kitolatva kezdheti el pótolni történelmi mulasztásait, például egy baloldali közösségi politika kiépítését, hogy képes legyen megvédeni a társadalmat a tőke elszabadult démonaitól, amely napjainkban tömegesen fosztják meg a polgárokat a munkától és az emberi létezés feltételeitől. Új szövetségi szerződést kell megfogalmazni a baloldali értelmiséggel, egy egységesebb baloldalért összefogva. Ha ez nem történik meg, több száz ezer baloldali - agrárszocialista, szociáldemokrata, neomarxista, demokratikus szocialista stb. keres majd pártot magának az MSZP-től egyre távolabb, egy Egységes Bal zászlaja alatt.

Bizakodásra egy valami ad okot, hogy a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke már nem bújik falak közé, kiáll a barikádokra és hirdeti a tőkés rendszer alternatíváját. Fegyverbe hív, az értelem fegyverzetébe! Politikai dekrétuma új irányt jelöl: "Mi baloldaliak vagyunk: zöldek, feministák, szabadságpártiak, alternatívok, közösségiek, humanisták, a szakszervezetek barátai, és persze az utolsó töltényig antirasszisták. És mindenekelőtt a társadalmi emancipáció (elfelejtett nevén: szocializmus) fáradhatatlan harcosai: higgyetek nekünk, ha valakik, akkor mi sosem felejtjük el a kommunizmus nevében elkövetett rémtetteket". Zászlaikon elődeik jelszava áll: "Liberté, Égalité, Fraternité!"