Magyarország ma rosszkedvű ország, pedig tegnap még - az 1956-os levert forradalom és vérfürdő után három évtizedre - a "legvidámabb barakk" voltunk. Azt állítom, hogy ennek: a "legvidámabb barakk" szívós hagyományának, a munkajövedelmek helyébe lépő kiterjedt jóléti juttatásoknak, a közteherviselés helyébe lépő szabályozólebontásnak, a józan megtakarítások helyébe lépő állami gondoskodásnak, a gyermekeink jövőjével is számoló felelős magatartás helyébe lépő "éljünk a mának" magatartásnak köszönhető mostani szomorúságunk. Azt állítom, hogy az 1960-as évek és a rendszerváltás közötti három évtizedes "vidámságnak" és a mostani szomorúságnak azonosak az okai: a Kádár-korszak "koraszülött jóléti állama" (Kornai János).

A "koraszülött jóléti állam" igyekezett megteremteni mindenki fogyasztóképességét, hogy a fogyasztás szabadságával feledtesse a szabadság hiányát, és ezzel elsorvassza a szabadság kicsiny köreit. A "koraszülött jóléti állam" mindenki fogyasztásáért felelős volt, hogy mindenki csak az őt a tenyeréből etető állammal szemben legyen felelős, önmagával szemben nem.

A "koraszülött jóléti állam" fél évszázada rászoktatott a fogyasztás szabadságára és leszoktatott a szabad fogyasztás feltételeinek megteremtéséről: a munkáról, a teljesítményről, a jövőre való felkészülésről, azaz a takarékoskodásról, a közteherviselésről. A fogyasztás szabadságára cseréltük el a politikai döntés, választás szabadságát. Ez az "árucsere" akkor nem volt szabad. Ma viszont szabadon döntünk; szabadon bocsátjuk áruba szavazatunkat, és annak adjuk el, aki megígéri, hogy jövedelmünk (fogyasztóképességünk) továbbra sem a teljesítményünktől függ; hogy minden pénzünket elkölthetjük: a megtakarítások érdekében nem kell lemondanunk a fogyasztás legcsekélyebb részéről sem; adóznunk, közterheket viselnünk sem kell.

Ahhoz, hogy újra és újra "szabadon" bocsáthassuk áruba a szavazatunkat, kell valaki, aki a szavazattal eladott felelősségünket viseli: helyettünk helytáll. A mindent újraelosztó állam az, aki átcsoportosítja az adófizetők befizetéseit, vagy (és) adósságot felhalmozva kényszeríti a következő generációt, hogy kamatos kamattal fizessék meg szüleik fogyasztását. Az állam helyettesíti a munkapiaci teljesítményünktől függő jövedelmünket: korai nyugdíjhoz, hosszú gyermekgondozási díjhoz, szociális segélyhez, hosszú táppénzhez, hosszan tartó munkanélküli-segélyhez és a családi pótlékhoz juttat minket. Gondoskodik arról, hogy befizetések, megtakarítások, a mostani fogyasztásról történő lemondás vállalása nélkül is legyen módunk gyógyítani magunkat, legyen alapja az időskori megélhetésünknek, legyen saját tulajdonú lakásunk.

Ezért kamattámogatást, szocpolt, a devizahitelhez az árfolyam-ingadozást semlegesítő intézményeket épít ki. Az állam a közszolgáltatások költségeinek fedezésére kitalált közteherviselést úgy alakítja, hogy egyre kevesebben fizessenek egyre magasabb adót. Ehhez az adókedvezmények és adómentességek szövevényes dzsungelét, a 70-es és 80-as évek szabályozólebontását fonja körénk. Az állam a hiányzó hazai teljesítményt, adóbefizetést, megtakarítást pótolva kölcsönveszi a "gazdag" kínai, indiai, japán megtakarítók pénzét helyettünk (nekünk nem biztos, hogy odaadnák). Államunk képviseli akaratunkat: gyerekeink és unokáink vállára rakja adósságunkat.

Természetesen én is tudom, hogy vannak nem is kevesen, akik számára a máról holnapra tengődés egyetlen lehetőségét jelenti az adófizetés alóli felmentés, a betegség, a nyomorúságos, öröklött életkörülmények miatti segélyezés. Vannak, akiknek a jövedelméből megtakarítani képtelenség. De az egyszerűen nem igaz, hogy a XXI. század Magyarországán ők jelentenék a felnőtt lakosság kétharmadát! Nem kell sok ész hozzá, hogy belássuk: nem lehet a felnőtt népesség egyharmadának munkájából, adóbefizetéseiből, megtakarításaiból az ország egészével jót tenni.

Hazánk a népboldogítók országa. Valahai barakkunk vidámságáról és szabad országunk mai szomorúságáról a népboldogítók gondoskodnak. A rendszerváltásig a kádáristák, azóta a nagy, populista pártok. Mintha az ezredfordulón kiadták volna a jelszót: "Magyarország népboldogítói, egyesüljetek!" A népboldogítók az adófizető, megtakarító, a munkapiacon legális jövedelmet szerző tevékeny kisebbség oldaláról átálltak az adót nem fizető, mindent elfogyasztó többség pártjára. A népboldogítók csodálkozva tapasztalják, hogy minél több társadalmi csoport gondját veszik a vállukra, annál több új igény keletkezik, és ahelyett, hogy erősödne a társadalmi szolidaritás, az elesettekkel szembeni megértés, annál inkább nő a türelmetlenség, az agresszív szerzésvágy. Minél inkább igyekeznek minden lemaradót felzárkóztatni, annál nagyobb lesz az ország egészének a lemaradása.

A népboldogításnak csak a pénz szab korlátot, hiszen időről időre elfogy akár a hazai adófizetőktől átcsoportosítható bevétel, akárcsak a hazai és külföldi megtakarítóktól kölcsönvehető megtakarítás. A népboldogítók nem veszik észre, hogy a népboldogítás éppen a boldog nép, a társadalmi jólét megteremtésének a feltételeit: a gazdasági növekedés belső alapjait számolja fel. Az egyre kiterjedtebb jóléti rendszer feltételeit egyre többen és egyre korábban, egyre hosszabb ideig szeretnék élvezni a munkapiaci teljesítmény helyett. Azokra a "balekokra", akik még nem voltak képesek elhagyni a legális munkaerőpiacot, egyre nagyobb adóterhek hárulnak.

A szorgos adófizetők hazánk felnőtt népességének legfeljebb a harmadát alkotják. A gazdasági növekedés egyik feltétele a legális munkapiacra lépő, bőven rendelkezésre álló, jól képzett munkavállaló eltűnőben van. Érdemes általános iskolából nyugdíjba, segélyre, egyetemre menni, teljesen értelmetlen a legális munkapiacon húzni az igát. A gazdasági növekedés másik feltétele: a magasabb termelékenységű tevékenységet eredményező beruházások is elapadóban vannak, hiszen a beruházások forrása: a hazai megtakarítás lényegében megszűnt.

Ha nincs, aki a modernebb gépeken dolgozzék, aki megtakarításaival olcsó hitelhez segítse a beruházó vállalkozót, akkor a termelékenység sem nő. Ha a népboldogítás a jólét forrását, a gazdasági növekedés fő tényezőit: a rendelkezésre álló munkaerőt, a beruházásokat tápláló megtakarításokat és a termelékenység növekedését sorvasztja el, akkor az "rosszléthez", "rosszléti államhoz" vezet. Abban pedig mindenki az államtól függ, ami egyenes út a szolgasághoz, a társadalmi, gazdasági hanyatláshoz.

Mióta a kínai, indiai megtakarítók pénzét már nem lehet olyan könnyen kölcsönbe megszerezni, a népboldogítók egyik csoportja kicsit szomorúan szabadkozik, hogy már nem lehetnek annyira baloldaliak, amennyire szeretnének, ahogy azt a népboldogításhoz hozzászoktatott nép elvárja tőlük. Nem is tudnak annyi szavazatot venni, mint a válság előtt. A népboldogítók másik nagy csoportja viszont egyre magabiztosabb, mivel nem ők állnak a pénztárnál, ahol mostani pénzzel kell fizetni. A népboldogításhoz szoktatottak egyre nagyobb csapatai várják tőlük, hogy holnap megfizessék a szavazataikat.

Látszólag egyre nagyobb az igény arra is, hogy a népboldogítással függő helyzetben tartott, felzárkózásra képtelen életformákat visszaszorítsák. De a népboldogítás háttérbe szorítását célzó reformok olyanok, mint a karaktert, a másodlagos nemi jelleget megváltoztató műtétek. Már sokféleképp próbálták meg a boldogítottakat átoperálni legális munkavállalóvá, adófizetővé, megtakarítóvá - fájdalommentesen, fájdalomcsillapítóval, vagy éppen fájdalomfokozóval. És azok mégis egyre kevesebben vannak. Nincs realitása annak, hogy a demokratikus választáson az átoperálási reformprogram többséget kapjon.

Ilyenkor szoktak és ilyenkor érdemes kísérletezni - mint az elvonókúra első heteiben - a népboldogítás teljes megvonásával, a megszorításokkal. Vannak, akik a megszorításra agresszivitással, vannak, akik csendes befelé fordulással, és vannak, akik valóban életformaváltással válaszolnak. A fokozatos megvonás, megszorítás kevésbé drámai reakciókat vált ki, de kevesebbet is ér, hosszabb idő alatt gyógyít. Arra azonban nincs túl sok esély, hogy a megszorításokat rábeszéléssel hosszabb ideig fenn lehetne tartani. Aligha hihető, hogy csupán a mostani nincs megnövelné azok táborát, akik kizárólag legális, munkapiaci teljesítménnyel akarnának a jövőbeni vanhoz eljutni.

Mária országában a boldogítottak kivárják a csodát. Legfeljebb még egy kicsit jobban meg kell majd szorítani a legálisan dolgozók, az adófizetők és megtakarítók torkát. Legfeljebb a felzárkózás szelektív lesz. Pedig valaha az volt a jelszó: "Európába, de mindahányan!"

A szerző 2002-2004 között gazdasági miniszter