A szerző Budapest főpolgármestere (SZDSZ)

Az, hogy "a szó veszélyes fegyver", ma is érvényes kijelentés. A demokráciában azonban egészen mást jelent: azt, hogy a szabad szólás alapjogával vissza lehet élni úgy, hogy annak nyomán mások jogai csorbulnak; szélső esetben az uszító beszédet azonnal követő, annak hatásaként megjelenő brutális agresszió a testi épséget, sőt az emberi életet is veszélyeztetheti.

A demokratikus társadalomban is élesen eltér egymástól az emberek, a különböző csoportok érdeke, véleménye, meggyőződése. Ezért a politikai beszéd - a politikusoké, a sajtóé, az állampolgáré egyaránt - természetszerűen vitázó jellegű, sokszor élesen támadó hangú is. Az éles politikai vita nem más, mint a demokrácia előtti korokban többnyire erőszakos, sokszor véres hatalmi küzdelmek, hitviták és polgárháborúk szublimált formája. Ez a kulturális szublimáció az emberiség történelmi vívmánya.

Amikor azonban az éles vita átcsap mások elleni gyűlöletre, kirekesztésre avagy egyenesen erőszakra uszításba, az már - hogy az előbbi fogalomrendszert használjam - regressziós jelenség: radikális történelmi visszalépés a modernitás előtti erőszakos politikai küzdelem korába.

Ha a gyűlöletbeszéd fizikai erőszakba csap át, azt a demokratikus államnak már ugyanúgy törvényes erőszakkal kell szankcionálnia, mint a hasonló súlyú közönséges bűncselekményeket. Ebben aligha lehet vita a politikai közösség túlnyomó többségét alkotó demokratikus erők között. A gyűlöletbeszéd ellen a demokratikus társadalmak erkölcsi-konszenzusos, polgári demonstratív és alkotmányos-törvényes eszközökkel egyaránt küzdenek. Az újra meg újra felmerülő kérdés az, hogy mikor melyik eszközt célszerű és helyes alkalmazni.

Ez már persze régóta nem csak elméleti jellegű, jogfilozófiai vagy alkotmányjogi probléma, hiszen az utóbbi években Magyarországon a gyűlöletbeszéd egyre elterjedtebbé és durvábbá vált, és egyre többször közvetlenül megelőzi a személyek vagy tulajdonuk ellen végrehajtott fizikai bűncselekményeket. Ezáltal az újra meg újra felmerülő másik kérdés az, hogy a megvalósult erőszakos cselekményre való közvetlen uszítást miért nem követi az azzal arányos, törvényeken alapuló szankció.

Sokan - jóakaratú, kulturált magánemberek, közírók és politikai szervezetek - törvényeket szorgalmaznak a gyűlöletbeszéd ellen. Ezek az ismételt kísérletek hol az Országgyűlésben, hol pedig az Alkotmánybíróság előtt buknak el. Az utóbbit kizárandó a szocialisták e tárgyban jó ideje alkotmánymódosítással próbálkoznak. A magam részéről - a liberális gondolkodók és politikusok többségéhez hasonlóan - eddig sem láttam járhatónak és most sem tartom szerencsésnek ezt az utat.

Egyrészt azért nem, mert a Btk. a közösség elleni izgatás tényállásában ma is tiltja az erőszak érzelmi előkészítését megvalósító gyűlöletre uszítást. Ennek alapján számos elrettentő, elmarasztaló ítélet születhetett volna eddig is - de nem született. Okkal kérdezhetjük: miért hoznának a bíróságok holnaptól ilyen ítéleteket egy másik törvényhely alapján, ha nem teszik ezt a ma hatályban lévő törvények alapján? Nem a jogalkotásnak, hanem a jogalkalmazásnak kellene megváltoznia, az állam tekintélyét helyreállítva. Ugyanis éppen ez a tekintély az, ami elveszett.

A diktatúra idején, amikor a demokratikus ellenzék tagjaként számos alkalommal konfrontálódtunk a rendőrséggel, szembekerültünk a titkosszolgálattal, az ügyészséggel, sőt bírósági szakaszba is jutottak egyes ügyek, azt tapasztaltuk, hogy a másik oldalon lévők moralitása, a törvényekbe, azok alkalmazhatóságába vetett hite, az állam szolgálatába vetett bizalma megrendült. Azt tapasztaltuk a nyolcvanas évektől, hogy nem tudják és nem akarják végrehajtani a törvényeket, mert nem látják már értelmét.

Nem azért, mert hozzánk hasonlóan demokratikusan gondolkodtak, hanem azért, mert féltek a következményektől, nem hittek abban, hogy a rendszer hoszszú távon fenntartható. Annak idején mi egy diktatúrával szemben ezt a helyzetet kihasználtuk, de akkor sem folyamodtunk soha erőszakhoz. Az akkor hatályos törvényeket velünk szemben többnyire nem alkalmazták teljes szigorral. Amikor a jogalkalmazás során ma, a demokráciában nem járnak el kellő eréllyel a fizikai erőszakhoz vezető gyűlöletbeszéd alanyaival szemben, a demokrácia lerombolására törekvő erők használhatják ki a negyedszázaddal korábbihoz hasonló bizonytalanságot, az erőszakszervezetek és a bíróságok elbizonytalanodását. Úgy gondolom, itt keresendő a problémák gyökere és a megoldás is: a jogalkalmazásban.

A helyzet nem attól fog javulni, hogy az alkotmányon változtatunk és szigorítjuk a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos büntetőjogi megfogalmazásokat. Az ügyészeknek és bíráknak kellene észlelniük, amit körülöttük milliók tapasztalnak: azt, hogy igenis sok esetben uszítottak, uszítanak nap mint nap, szóban és írásban közvetlenül gyűlöletre!

Más érvek is szólnak a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos generális alkotmánymódosítás ellen. Miben is állna ez a módosítás? Egy régebbi fogalmazásban "a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését... a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését akkor is szigorúan büntetni kell, ha az mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat közvetlenül nem sérti vagy nem veszélyezteti". A legújabb változat szerint "a véleménynyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság gyakorlása ne irányulhasson nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltésére..." Úgy gondolom, egy ilyen törvényhely éppen az antirasszisták véleményszabadságát veszélyeztethetné leginkább.

Kis János megfogalmazásával "a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tényállásának fellazítása tágra nyitná a kapukat" az előtt, hogy "a rasszista gyűlölködés és a rasszizmus iránti gyűlölet kinyilvánítása együtt üljön a vádlottak padján". Ha például egy jogvédő megállapítja, hogy a magyar népességen belül nőtt a cigányokkal szemben ellenségesen érzők aránya, magyarellenesség miatt foghatnák perbe és ítélhetnék el. Akár azt is elítélhetnék, aki Ady Endre igaz hazaszeretetből írt magyarságostorozó verseit merné idézni, s úgy tűnik, lenne igény Spiró György és mások hasonló műveinek szankcionálására is.

Az alkotmánymódosítás mint jogtechnikai megoldás különösen aggályos. Halmai Gábor alkotmányjogásszal értek egyet, aki szerint alkotmányt csak nagyon ritkán szabad változtatni - ellenkező esetben a demokratikus jogállam alapzata sérül. Ha a következő országgyűlési választásokon a jobboldal kétharmados többséget szerezne, akkor kénye-kedve szerint módosíthatná az alkotmányt és ebben erre a precedensre is hivatkozhatna. E vonatkozásban - egy-két kivételt leszámítva - önkorlátozó volt az a balközép kétharmados parlamenti többség, amely 1994-98 között kormányzott.

Most akár megismétlődhet ez a kétharmados többség, de mindenféle önkorlátozás nélkül, esetleg a szélsőjobboldallal együtt. Ha ez bekövetkezne (remélem, hogy nem fog), kizárólag akkor lesz erkölcsi és politikai alapunk fellépni a '89-es demokratikus rendszer tekintélyuralmi irányba történő megváltoztatásával szemben, ha mi nem támogatunk most olyasmit, amit lényege szerint antidemokratikusnak tartunk.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy semmit sem kell tennünk a magyar demokráciát fenyegető radikalizmus és gyűlöletbeszéd további térnyerése ellen. A cselekvésnek - mint említettem - három lehetséges formája van.

Először is meg kell próbálnunk konszenzust teremteni minden - baloldali, környezetvédő, liberális, konzervatív, mérsékelten jobboldali - politikai erő és a velük szimpatizáló emberek között a gyűlöletbeszéd és gyűlöletcselekmény egyértelmű elítélésében, a kirekesztők kirekesztésében. Ez nem könnyű, de nem is reménytelen. Másodszor: minden módon - szóban, nyilatkozatokkal, tettekkel, demonstrációkkal és más békés akciókkal - vállaljunk aktív szolidaritást a gyűlöletbeszéd és az erőszak célpontjává vált kisebbségekhez tartozókkal. Harmadszor: minden törvényes politikai, közigazgatási, rendészeti, bírósági eszközzel lépjünk fel a gyűlöletbeszéd képviselőivel és aktív támogatóikkal szemben, ha közvetlenül fenyegetve gyűlöletre uszítanak.

Egyetlen ponton szükséges és lehetséges jogalkotói szinten is lépni: a nemzetközi jogban emberiség elleni bűntettnek, illetve népirtásnak minősített cselekmények - mint a holokauszt, a romák tömeges kiirtása, a Gulág, a ruandai népirtás - tagadása, kisebbítése, helyeslése, valamint a megismétlésükre történő felhívás tiltása ügyében. Nem véletlen, hogy az "Auschwitzlügét" tiltó törvények több mint tíz, a holokausztot megszenvedő európai országban hatályosak.

Miután Magyarország kiemelten ilyen állam, itt él Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége, és a holokauszttagadás, valamint a romák elleni (tömeg)gyilkosságra való felszólítás az utóbbi években széles körben és nyíltan jelent meg nálunk is, ezt most már célszerű volna nálunk is szankcionálni. Mivel pedig a Fidesz már jelezte, hogy "az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadásának, kétségbe vonásának, jelentéktelen színben való feltüntetésének" tiltását támogatná, itt kivételesen az alkotmánymódosítás sem jelentene veszélyes precedenst, hiszen a két ellentétes politikai oldal közösen módosíthatná az alkotmányt.

Hazánk a gazdasági válságból nagy áldozatok árán ki fog lábalni. Ám politikailag tragikus mélypont felé sodródik. Ahhoz, hogy a békés demokráciából az etnikai konfliktusok és a tekintélyuralom felé csúszást megállítsuk, egyértelmű védelmi stratégiát kell kialakítanunk, valamennyi demokratikus erővel összefogva.