Nincs is ezzel semmi baj, ilyen a piac, az érdem elnyeri jutalmát, miegymás. Csak csöndben jegyezzük meg: 28 500 forint a nyugdíjminimum. Ráadásul a munkanélküliek ellátását minimálisra csökkentették, a szociális segélyezési rendszert most alakították át úgy, hogy fogalmunk sincs, milyen ellátási formák szűnnek meg, miközben négymillióan élnek a létminimum alatt. Sokan közülük úgy, hogy dolgoznak. És rendre azt halljuk: az állam nem teheti meg, hogy.
Elviselhetetlen a feszültség e két véglet között. A bangladesi vízilabda-válogatott magyar csapat elleni győzelme kisebb bravúr lenne, mint úgy kiirtani a szolidaritást egy társadalomból, ahogy itt sikerült. Nem zavar már senkit, hogy az állam úgy oszt újra, hogy a tehetőseket jutalmazza.
Persze kezdjük megtanulni már: ennek ellenkezője kommunizmus, de legalábbis diktatúra lenne. Hogy igazságtalan lenne a nyugdíjplafon eltörlése, ha több járulék befizetése nem eredményezne magasabb nyugdíjat? És? Akkor bosszúból csak szerdáig dolgozik majd az elöljáró, ha megtudja, hogy nyugdíja, mondjuk, maximum a mindenkori átlagbér ötszöröse lehet? Fölteszem, akad majd valaki, aki hajlandó péntekig is elteperni ezekkel a feltételekkel.
Hogy csökken a termelékenység, ha nem a legjobb végzi a munkát? Fölteszem, az sem növeli a termelékenységet, hogy komplett régiókban nincs minőségi oktatás. Az sem, hogy semmiféle erőfeszítés nem történik azért, hogy komplett társadalmi rétegek ne remény nélkül éljék le az életüket. De hát ez már akkora demagógia, mint egy lélegeztetőgépbe rejtett rezsicsökkentés, arról nem szólva, hogy de ki mondja meg mennyi az igazságos?, úgyhogy inkább beszéljünk a versenyképességről.
Akkor legalább nem kell arra gondolnunk, hogy olyan állam gyakorlatozik itt, amely nem törekszik arra, hogy legalább minimális szinten korrigálja azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket a piac – természeténél fogva – okoz. Inkább nagy lelkesedéssel segít a szociális botrány súlyosbításában.
Mintha mindegy lenne, mennyien állnak éppen sorban csirke far-hátért a sarki hentesnél.
