Ushuaia a végtelenség szélén

Wikipédia - Jerzy Strzelecki

A senki földjén hajózunk, vagyis a világ végén. Világvégibb érzése már nem is lehetne az erre vetődőnek.

Település a közelben sincs, s már nem is lesz, hetven kilométernyire innen elhagytuk az utolsót, most már csak az Antarktisz van hátra, aztán meg a Déli-sark.

A parton pingvinkolóniák tagjai totyognak, a sziklákon rozmárok lustálkodnak, mozdulatlanul, mint egy-egy odafagyott-odaragasztott sziklaszínű szoborcsoport, és persze turistatársak is akadnak a katamaránon, mégpedig szép számban - Patagónia, ez a hatalmas földdarab, a jéghegyeit, gleccsereit, mágikus, nyers természetességét bocsátja áruba és él belőle igen sikeresen - néhány évtizede.

Ettől még persze nem szűnik meg a varázsa.

Welcome to the end of the world! Isten hozta a világ végén! Ushuaiában, ebben a kontinens és a földkerekség legdélibb településének mondott városkában imádják a "leg"-eket. A legutolsó posta, az az utolsó kocsma, a legeslegutolsó nemzeti park, a "világvégevonat" végállomása, az utolsó civilizált pont a Déli-sark előtt és így tovább.

- Na, hogy tetszik neked a mi kis pingvinvárosunk? - kérdezi Fernando, akivel a kikötőben ismerkedtem meg. Tudom, mire gondolhat, hiszen délelőtt már tettem egy sétát a város meredek, óceánba futó utcácskáin. A tereken óriáspingvin-ember szórakoztatja a gyerekeket, némelyik ruhaüzlet kirakatában bizarr pingvinfigurák viselik a legújabb modelleket, a kávéházak polcain marcipánpingvinek sorjáznak hetykén, az ékszerboltok pedig többek között pingvinfüggőket, -gyűrűket árulnak. Megadják a módját az imázsnak.

- Mit csinálsz este - kérdezi tőlem a göndör hajú fiatalember -, van kedved egy kicsit dumálgatni? Még sosem találkoztam magyarral - teszi hozzá mosolyogva. - Nagyon szívesen - mondom neki. - Jó, akkor találkozzunk nyolckor a Dublinban.

A Dublint nem nehéz megtalálnom, városkaszerte kedvelt kocsma, autentikus ír zene, príma Guinness, na, és jó meleg van benne, az se mindegy ilyenkor estefelé.

- Fernando - kérdezem tőle -, nem nehéz elviselni ezt a zord és örökké változékony klímát? - Mi ezt észre sem vesszük - válaszolja. - Ez egy jó kis város, majd megismered te is, nem kell hozzá sok idő. Nyüzsgő nemzetközi kikötőnk van, de hiszen ott voltál ma délután, láttad. Szeretjük a kocsmáit, az éttermeket, és az sem utolsó szempont, hogy nálunk rendes pénzt lehet keresni. Sok olyan magamkorú fiatalt ismerek - teszi hozzá -, aki el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. - Tulajdonképpen mivel foglalkozol? - Turistákat kísérek - feleli -, alkalmazott vagyok, de megcsinálom magamnak a kétezer dollárnyi havi jövedelmet, úgyhogy télen, amikor ez a város szinte üres, simán el tudok utazni valami melegebb helyre.

Meglepődöm, pedig nem kéne. Mert azt már megtapasztaltam, hogy errefelé az árak kétszer-háromszor olyan magasak, mint a többi argentin provinciában.

Míg Buenos Airesben egy középosztálybeli ember, pedagógus, orvos vagy fordító átlagosan nyolcszáz dollárnyi jövedelemre tesz szert havonta, külföldi nyaralásokat nem engedhet meg magának, már csak azért sem, mert a fizetéséből három-négyszáz dollárt kell kiadnia egy átlagos, kétszobás lakás bérletéért. A harmincas évei elején járó Fernando elmeséli, hogy ő ezerkétszáz dollárért bérel magának lakást, és most készül venni egy jó kis Mazdát.

A hatvanas évek tájékán Ushuaia még kis zord klímájú falucska volt, ahová azzal csalogatták a lakosokat az ország túlzsúfolt középső részéből, hogy amennyiben hajlandóak ide költözni, adómentességet élvezhetnek. Bár az életszínvonal, főleg a turizmus következtében, folyamatosan nőtt, az adómentesség maradt. Míg a fővárosban vagy attól északabbra sokan élnek a szemétturkálásból, sok az utcán kolduló felnőtt és gyerek, ez errefelé elő nem fordulhatna.

Eszembe jut egy egy évvel korábbi jelenet, amikor is fent északon, hatezer kilométernyire innen, egy utcán kolduló félindián kisfiú váratlanul a vacsoraasztalunknál termett, piszkos kis kezével villámgyorsan kikapta a húst a tányéromról, és elszaladt vele. Érdekes módon hasonlóan pocsékul éreztem magam, amikor most, néhány napja egy grillpartin, a túlméretezett mennyiség miatt megmaradt vagy háromkilónyi sült marhahúst a tanyasi kutyáknak vetették oda.

Ez egy másik földrész, egy másik Argentína.

Ahogyan egész Patagónia az: más.

Mindenesetre gyönyörű vidék. Kalandor lelkűeknek való. Felfedezőknek, jégfalmászóknak, gleccserhódítóknak.

Ushuaiától északra több száz kilométeren át húzódnak a néma gleccserek, úgy festenek, mint egy széles, dermedt lávafolyam, mint egy fagyott, fehér folyó a sötét hegyek között, amely folytonosan fogy és hízik, belülről-kifelé táplálva önmagát. Végül a széles folyam megreked egy valószínűtlenül kék gleccsertó partján, esetenként akár százötven méter magas, csipkés jégfalat alkotva. Bennük világoskék jégbarlangok, körülöttük a szárazföldön fekete hegyek és vérvörös tűzvirágbokrok.

- Na, melyik lovat válasszam magának? - kérdezi tőlem Pablo, az indián lovasszolga, miközben sorra nyergeli fel a pacikat. - Prudencia jó lesz, szelíd állat - teszi hozzá biztatóan, amikor látja, hogy kissé meg vagyok szeppenve. Ugyanis még sose ültem lovon, most azonban befizettem magam rá, s ha már így van, nincs mese, lovagolni kell.

Patagónia mélyén járunk, az üres pampán, ahol ló, marha és birka nélkül elképzelhetetlen az élet. Hamarosan előkerül Gustavo, a gazdaság tulajdonosa, ez a férfias, vad külsejű gaucho, azaz marhapásztor. Ő vezeti a csoportunkat a lovas túrán. Körbejár, üdvözöl bennünket, és engem is megkérdez: - Honnan jöttél? Amikor rávágom, hogy "Ungría", a pampalovas váratlanul felkurjant, és végtelenül spontán módon rázendít a "Részeg vagyok rózsám mint a csap" című opusra.

A produkció zeneileg, illetve nyelvtan és kiejtés tekintetében sem hibátlan éppen, mégis nagyon szépen cseng itt, az argentin pusztaságban, úgy tizenvalahány-ezer kilométerre otthonról.

Gustavo elmeséli, hogy az apja magyar volt, valamikor a háború után gyerekként került ki Argentínába, itt alapított később családot. Ő maga, bár Buenos Airesben született, és sajnos csak néhány szót beszél az apanyelvén, mindig is fontosnak tartotta a magyar érzületet. Szülei nyaranta cserkésztáborba küldték nevelődni, innen a Rajta fiúk, rajta! című dal, amit a körülöttünk álldogáló angol és dán turistanők nagy mulatságára szintén elénekel.

Száll, száll a cserkészinduló, közben a marhák bőgnek, a lovak nyihognak, a szél fúj, az ezt követő sétalovaglás is hibátlanul sikerül, úgy érzem magam Prudencia hátán, mintha egy vadnyugati film hősnője lennék. Mikor visszatérünk a tanyára, Gustavo félrehív: - Mutatok neked valamit. Na? - nyújt felém egy papírpénzt büszkén. - Mit szólsz hozzá? - Nini - mondom -, ez egy ezerpengős. - Családi ereklye - magyarázza Gustavo -, de van itt más is... Megcsodálom az öreg szemöldökfára felakasztott Nagy-Magyarország-térképet, és belelapozok a papától rámaradt Petőfi- és Arany-kötetekbe.

Meg szeretném örökíteni ezt a váratlan élményt, de a masinám vacakol, nem akar exponálni. Kicsit ideges leszek, és - mi tagadás - óhatatlanul is kicsúszik a számon egy csúnya szitkozódás, az anyanyelvemen, persze. A gaucho úgy látszik, ezt az egyet érti, mert felkacag, és megveregeti a vállam...

Jó érzés ez az embernek mert, ugye, legalább mi, magyarok, tartsunk össze, itt a világ végén.

A végtelen táj és a végtelen idő megtapasztalása, a lelassult tempó sok világvégi lézengőt vonz a vidékre. Ezek a turisták készülnek a nagy kalandra, a tíznapos hajóútra, amely éppen az ushuaiai kikötőből kiindulva leviszi őket egészen az Antarktiszig. Csellengenek a városban, mert várnak egy lastminute-hajójegy lehetőségére, egy kedvezményes kabinra, hiszen különben jó drága, legalább nyolcezer dolláros kalandtúra ez, amit nem mindenki tudna megfizetni.

Addig is gyűjtik az információkat, hogy előtte vagy utána hová is kéne, lehetne menni, a mindenütt megtalálható hostelekben és tömegszállásokon jönnek-mennek az emberek, egy-két éjszakára maradnak, rövid időre összecsapódnak, mindenki többnyire ugyanazokra a helyekre tart, vagy ugyanonnan jön, csak egy kicsit más ritmusban, s előbb-utóbb, kétezer vagy hatezer kilométerrel arrébb, biztosan összeakadsz egy ismerősen csengő horkolással egy másik hostel közös hálótermében. Nem tudni, kik ezek az olykor akár középkorú emberek, lehet, hogy otthon, mondjuk Európában luxusvillájuk van, lehet, hogy otthon nincs semmijük, akárhogy is: időt adnak, időt csinálnak maguknak, hogy néhány hétre vagy hónapra kibújhassanak addigi életükből és annak korlátait felejtve, teret teremtsenek a változásra.

És ha, mondjuk, sikerül megkaparintani azt a bizonyos helyet az Antarktiszra induló hajóra, hát, útra kelnek, hogy a fehér-jeges tájban megnézzenek maguknak néhány pingvin- és fókatelepet, s hogy esténként a sötétben, amikor már semmit sem lát a szem, félárú kabinjuk csendjében, fájdalom nélkül elmerengjenek azon, hogy mit rontottak el.

A Tűzföld Dél-Amerika legdélibb területét alkotó szigetvilág. A Magellán-szoros választja el a dél-amerikai kontinenstől. Sok kicsi, túlnyomórészt lakatlan szigetből és a főszigetből, Isla Grandéból áll. Ezek együtt 73 746 négyzetkilométeren helyezkednek el, ami nagyjából Írország területének felel meg. A szigetek harmada Argentínához tartozik, kétharmaduk pedig Chiléhez. A fősziget északi részén a gleccserek hatására tó- és morénavidék alakult ki, amely alig nyúlik magasabbra 180 méternél. Az Atlanti-óceán és a Magellán-szoros partjai is nagyon alacsonyan húzódnak. Ezzel szemben a fősziget és a többi sziget déli és nyugati részén húzódik az Andok legdélibb csücske több mint 2000 méteres hegycsúcsokkal, mint például a Monte Darwin és a Monte Sarmiento. A partvidéket szétszabdalta a sok szűk fjord. (Wikipédia)