Úszó sziget a Titicaca-tavon
A szerző felvételei A Machu Picchu, a Szent Völgy, Colca-kanyon, a Titicaca-tó fontos állomásai utazásom dél-amerikai szakaszának. Aztán következett La Paz, hogy onnan meglehetős vargabetűvel, a Santa Cruz–Buenos Aires–Iguazú–Sao Paulo útvonalon érkezzek a magashegyi hűvösből a Rio de Janeiró-i trópusi nyárba.

KUPLUNGBAJOK

Cuzcóba érkezésem napján azonnal elkezdem a kocsi szervizének előkészítését. Rossz előjátékkal. Még idejövet, útközben érkezik a hír: Európában ítéletidő van. A kritikus alkatrészt, a lendkereket Amszterdamból Budapestre szállító kamion elakadt a hóban, így az ígéret ellenére nem érkezik meg családom indulásáig.

Oldalakat igényelne a hírt követő vesszőfutás. Telefonok sokasága, repülőjegyek mozdíthatatlansága, csomagküldők rugalmatlansága, vámeljárások kilátástalansága… Aztán marad az egyetlen megoldás. Fiam egyik barátja majd kihozza az alkatrészt. „Olcsó” mulatság, de ezzel a kuplunggal nem vághatok neki újra az Andoknak.

FENN A MACHU PICCHUN

Érkezik feleségem és idősebb fiam menyasszonyával, hozzák az alkatrészeket, kivéve a lendkereket. Leadjuk a kocsit a szerelőnek, aztán belemerülünk a város nyújtotta csodákba. Mindnyájunkat megfog az inkák építészetének zsenialitása és a spanyolok pompája, példázva a két kultúra különbözőségét... De a java másnapra marad – a kora reggeli vonat indul velünk a Machu Picchura.

Az Urubamba folyó völgyében kanyargó vonatút maga is nagy élmény. A háborgó folyó, a vad táj, az állomásokon kukoricát, szőtteseket áruló indián asszonyok megalapozzák a hangulatot. Sok évvel ezelőtt már jártam itt, de a látvány most mégis új. Az ősi romváros akkori, verőfényes napsütés adta nyíltságát most a borús, ködös idő sejtelmessége váltja fel.

Káprázatos! A dombtetőről belátható az egész terület, a romok közé itt-ott már felhőpamacsok úsznak be. Csavargunk hosszan, csodáljuk a részleteket, hallgatjuk indián vezetőnket a dicső inka múltról és a Machu Picchu legendájáról.

Aztán elkezd szakadni. Itt fent nem simogat az eső, gyorsan kiürülnek a romok közötti útvesztők. A lányok is leindulnak a vonathoz, mi, fiammal még jó darabig bolyongunk a magára maradtan különösen megkapó titokvilágban. Később együtt szárítgatjuk ruháinkat a vasútállomás melletti kis vendéglő nyílt tüzű kandallójánál.

Az Iguazú-vízesés Argentína és Brazília határán
A SZENT VÖLGYTŐL A TITICACA-TÓIG

És láss csodát, közben megérkezett Cuzcóba a lendkerék. Judith, Monos János barátom helyi idegenforgalmi kapcsolata a programszervezés mellett ebben is sokat segít. Másnap aztán a város feletti Sacsayhuaman mega kőtömbjei közül egyből a szervizbe esünk be, kész a kocsi! Tovább nem kockáztatok, a kuplung összes alkatrésze vadonatúj. Próbaútján, az inkák Szent Völgyében nem tudom, hogy a már hibátlan autó vezetését vagy a látnivalókat élvezem-e jobban. Pedig a termékeny völgy szépsége, Pisac város indián piacának hangulata, Ollantaytambo erődjének védművei páratlanok.

Utunk következő napjai igazolják, mennyire fontos, hogy az autó tökéletes állapotban legyen. Először visszakapaszkodunk a színeivel, fényeivel most is lenyűgöző Altiplano-fennsíkra, onnan következik Arequipa, a fehér város nagyszerű főterével, katedrálisával, majd újra fel a hegyekbe, irány a Colca-kanyon.

A kanyon, a maga 3400 méteres mélységével a világ legmélyebbjeinek egyike, vadságával, kietlenségével pedig valószínűleg világelső. Turistával mégsem találkozunk, ennek oka lehet az odavezető nem akármilyen út is. A Patrol itt, az egyik 4880 méteres hágón beállítja saját magassági rekordját. Egészen jól bírta levegővel.

A lenyűgöző szépségű Titicacató perui oldalán az Úszó szigetek emlékeimhez képest csalódást okoznak. Ezt a sajátos, nádszigetek alkotta vízi világot is utolérte a turizmus csapdája. A növekvő látogatóseregek fogadása érdekében az itt élők egyre inkább feladják eredeti életformájukat, ezzel viszont egyre jobban elvész az idegenforgalmi vonzerő. A folyamat vége könnyen felmérhető.

BOLÍVIAI UTAKON

A tó bolíviai oldalán lévő kultikus szigetek meglátogatásához át kell kelni a határon, ami szemben a várakozásokkal, problémamentes. Mint Bolívia egésze.

„Tóásó Előd ügyének árnyékában, egy magyar rendszámú, fekete dzsippel autózni Bolíviában? Ez maga a provokáció!” – rémisztgettek még otthon. De úgy tűnt, a bolí viaiakat hidegen hagyják a „provokációk”. Itt, a határ menti Copacabana város kegyhelyén és a tó ölelte Nap-szigeten is, de a 3700 méteren fekvő fővárosban, La Pazban is, ahová közel 4000 méteres magasságban érkezik az autós, hogy aztán lefelé kacsázva eljusson 300-400 méterrel lejjebb, a városközpontba.

Az utazást itt inkább az üzemanyaghiány veszélyezteti. Van hogy tíz kutat is megjárunk, míg sikerül tankolnunk. Na meg a roncsautóik kal szándékos koccanást provokálók, követelve – „véletlenül” odavetődő rendőr támogatásával – az „előidézett” totálkár megtérítését. 100 dollár alatt ritkán ússza meg az ember ezeket a károkat.

A La Pazból Santa Cruzba tartó útról egy utazó azt írta, a világ legrosszabb, legveszélyesebb útja. Cochabambáig azt hittem, félreolvastam valamit. De aztán az út második szakasza valóban hagyott maga után néminemű kívánnivalót. Az utazó ugyan valószínűleg nem vezetett Kongó vagy Angola útjain, de azért itt is volt minden. Magasság, szűkösség, kanyargás, köd, gödrök, kátyúk, kövek, kamionok. És indulásom óta – hiába, a bivalyerős abroncsokat Ausztráliában le kellett cserélnem – az első defekt.

KARÁCSONY BUENOS AIRESBEN

Santa Cruz egy más világ, konszolidált, kiegyensúlyozott. Búcsú az Andoktól, a nyomortól, és sajnos fia méktól is. Ők indulnak viszsza Budapestre, mi pedig feleségemmel – egy volt bolíviai egyetemi társsal eltöltött kellemes este után – indulunk az argentin határ felé. Itt is utolér a totálkáros trükk, a határ argentin oldalán udvarias, de sokórás „szívatás” késleltet, utána meg sztrájk miatti úttorlasz, de végül hajnali kettőkor csak találunk egy szállást, két nap múlva pedig, 2010. december 22-én megérkezünk Bue nos Airesbe.

Egy hetet töltünk itt, a karácsony napjait, másnapjától már kisebbik fiammal és a párjával. A Buenos Aires-i karácsony más, mint a mi bensőséges, emelkedett ünnepünk. Inkább hasonlít a régi május elsejei hangulathoz. Forróság, vidámság, buli, happening. Itt-ott műanyag fenyőfa. A város alaphangulata is vidám, külső szemlélőként nehéz érzékelni az egymást követő válságok depresszióját. Vagy itt nincs is? Na és persze tangó mindenütt. Fia mék érkezését is tangóesttel ünnepeljük, persze nem hagyható ki a marhasteak és a parillada sem, hozzá jó vörösborral. Csavargunk a bohém negyeddé alakult régi munkáskörzetben, a La Bocában, aztán indulunk északra.

AZ ÖRDÖGTOROK FÓKUSZÁBAN

A Posadas melletti San Ignacio jezsuita emlékei újabb bizonyságai annak, hogy a racionális rossz világában az idealisztikus jó itt is csak időszakosan volt képes létezni. Aztán ismét egy világörökségi helyszín az Iguazú-vízesés, a természet erejével. Átlagos vízhozama a Niagara után második legnagyobb a világon, a látvány monumentális, magával ragadó. Argentína felől is, de a brazil oldalról különösen testközeli Ördögtorok. Iguazú városban töltjük a szilvesztert, de nem ennek hangulatáért érdemes idejönni, hanem az érzésért, amely az elemekkel szemben oly esendő embert átitatja az Ördögtorok fókuszában állva.

Megyünk tovább. Első állomásunk a Curitiba melletti trópusi Morretes. Innen közel Ilha do Mel csodálatos szigete. Ott az órák gyorsan repülnek, esteledik, békés nassolás közben nézzük, ahogy a kis mólótól egy hajó elhagyja a szigetet. Mi az utolsóval akarunk vissza menni. Utóbb kiderül, ez volt az utolsó. Átléptünk egy időzónát, csak ezt nem tudtuk. Végül találunk egy hajóst, aki már sötétben, de visszavisz bennünket a szárazföldre.

Következik Sao Paulo – közlekedése híréhez képest egész nyugodt –, aztán a hangulatos, brazil vitalitással teli koloniális város, Paraty, és végül Rio de Janeiro. Délután érkezünk. Morzsa a város lüktetéséből, kis séta Copacabana híres strandján, búcsú a családtól. Hajnalban pedig indulok utazásom rég várt, de korántsem kalandmentes újabb szakaszára, Amazóniába.

IRÁNY AZ ISMERETLEN!

52 ország, 405 nap, 97 ezer kilométer – címszavakban ennyi volt az a földkörüli út, amelyről fél évvel ezelőtt tért haza mellékletünk sorozatírója, Molnár László Árpád. Ebben a részben szerzőnk az egykori inka birodalom helyszínein, fantasztikus dél-amerikai tájakon és emlékhelyeken át érkezik meg a mindig lüktető Rio de Janeiróba.

MACHU PICCHU

A misztikummal átszőtt ősi város, az Andok bércei között 2500 m magasan, az Urubamba folyó S kanyarulata fölé magasodó hegytetőn egészen 1911-ig elfeledve őrizte az inka kultúra titkait.

A város eredete, funkciója és pusztulásának oka a mai napig bizonytalan. Valószínű, hogy szakrális célokat szolgált, papok, illetve inkább papnők otthona volt. Ezt igazolják a fellelt csontok is, amelyek 80 százaléka női lakókról árulkodott. A várost érinti az inka ösvény, de a folyó völgyéből láthatatlan, ennek köszönhető, hogy a spanyol hódítók elől rejtve maradt.

SAN IGNACIO MINÍ

A jezsuiták az 1600-as évektől kezdődően létesítettek missziókat Argentína északkeleti, szubtrópusi térségeiben.

Miközben a bennszülött lakosságot ekkor más tartományokban és országokban brutálisan kizsákmányolva lényegében rabszolgasorban tartották, addig a jezsuita telepeken a guarani indiánok a modern társadalomtudósok által is elismert szervezettséggel dolgoztak, tanultak és részesültek szociális ellátásban. A 150 évig tartó kísérletnek az érdekeiket sérelmező rabszolga-kereskedők vetettek véget. Napjainkra csak a jezsuita kultúra és művészet akkor létrehozott pazar emlékei maradtak fenn, azokat az UNESCO 1984-ben vette fel a világörökségi helyszínek közé.

A SZAKASZ VILÁG-ÖRÖKSÉGI HELYSZÍNEI

Cuzco (Peru)

Arequipa történelmi belvárosa (Peru) Machu Picchu (Peru) 

Iguazú Nemzeti Park (Argentína/Brazília) 

San Ignacio Miní (Argentína)