Mióta dédelgeti magában a nagy utazás gondolatát?

A legtöbb emberben örök kíváncsiság él a távoli népek, kultúrák és tájak iránt, szeretné megismerni a „hegyek mögötti világot”. Amikor pedig a gyermekkor óta hordozott vágy találkozik a „most egy kicsit el kell menni” kényszerével, gyorsan szűkül a mérlegelendő tényezők köre. Így voltam ezzel én is, amikor életpályát, szakmát, megbecsülést hátrahagyva, felmérve az egyszeri lehetőséget, elhatároztam: egy évre „kiszállok”, és jórészt egyedül, terepjáróval, valamennyi kontinenst érintve körbeautózom a földet. 2010. február 21-én indultam el Budapestről, és 2011. április 2-án érkeztem vissza.

Mi mindennek kellett összejönnie ahhoz, hogy az álom megvalósulhasson?

Úton Angola egyik főútvonalán
Egy ilyen nagy ívű úthoz nagy elszánás, jókora őrültség és alkalmas élethelyzet kell, továbbá anyagi, tárgyi feltételek. Az első kettőt esetemben az említett „kilépési” szándék, valamint a felfedezési és kalandvágy jelentette. Ehhez kapcsolódott, hogy – túl az egzisztenciateremtésen és gyermekeim önállósodásán – 60 évesen, „még épp idejében” szántam el magam, továbbá, nem mellékesen, a 35 éves szakmai és közel 20 éves cégvezetői munka teremtette anyagi háttér. Mindvégig egy cégnél tevékenykedtem, innen származott az út sikerének legfontosabb tárgyi feltétele, a mindent kibíró Nissan Patrol terepjáró. Természetesen, elengedhetetlen volt a feleségem, családom „lojalitása” – és a velük kötött kompromisszum, hogy egy-egy földrész biztonságosabb darabján felváltva csatlakoznak hozzám –, valamint barátaim, volt kollégáim, új segítőtársaim támogatása.

Hogy állította össze az útvonalat?

Többen arra biztattak, ne menjek végig a terepjáróval, inkább repüljek, és helyben béreljek autót. Még többen – hivatalos szervezetek is – óvtak a szaharai terrorkockázattól, Nigéria, Kongó, Angola kiszámíthatatlan belbiztonságától, Amazónia, Venezuela, Kolumbia veszélyeitől… Én azonban a megszokottól eltérő helyzetekre, új megmérettetésre vágytam. Arra, hogy megismerjem a világ sokszínű, eredeti arcát, itthoni dolgaimat mindezek tükrében lássam. Célom volt „megküzdeni” a távoli világok eléréséért, azokban a tényleges jelenlétért. Úgy haladni előre, hogy nem, vagy csak körvonalaiban tudom, hol a következő pihenő, hol fekszem le, és mire ébredek. Nekieredni az ismeretlennek, a titkoknak, a reményeknek, a csodáknak és a veszélyeknek – elsősorban a „természetes” életet élő országokban. Mivel ez izgatott, ennek megfelelően állt össze az út terve.

Melyek voltak a főbb állomások?

Az út sikerének legfontosabb tárgyi feltétele, a mindent kibíró terepjáró
Molnár László Árpád Franciaországból, illetve a kikötői sztrájk miatt végül Spanyolországból Algériába hajóztam, azután Marokkón és Nyugat-Afrikán át Fokvárosig 21 afrikai ország alkotta az út első harmadát. Dél-Afrikából Ázsia felé vettem az irányt, ahol Indiától Indonéziáig hét országot érintettem. Ezután Ausztrália következett, végül Chiléből Közép-Amerikán át jutottam el az Egyesült Államokba és onnan viszsza Euró pába. Mérleget vonva: 52 országon át – amelyek közül 46 volt Európán kívüli – 85 800 kilométert autóztam a Patrollal, amíg pedig a szállító hajókra vártam, további 11 ezer kilométert bérelt gépkocsival tettem meg.

Miként fogott neki az előkészületeknek?

Erre egy évnél kevesebb jutott, ami önmagában nem kevés. De ha azt nézzük, hogy egy ilyen úthoz az embernek széles körű nyelvtudással, autótechnikai felkészültséggel, és az információs technikák magas szintű ismeretével kell rendelkeznie, s az én esetemben mindhárom jórészt hiányzott, akkor már más a helyzet. „Hiánypótlásra” pedig korlátozott volt az idő, különösen azért, mert egy betegség is közbejött.

A tanulás mellett az út előkészítéséhez a legfőbb teendő az információk beszerzése volt. A Külügyminisztériumból, a világhálóról, könyvekből, követségektől, konzuloktól és utazóktól. Továbbá társakat is kellett találnom az egyedül legyűrhetetlennek tűnő országokra. Fel kellett készíteni a Nissant is, kiváltani az autó „útlevelét” és két sajátot, beszerezni a vízumokat, oltásokat, gyógyszereket és sok szükséges eszközt... Hozzávetőleges útiterv csupán Afrikára készült, a folytatást a folyamatokra bíztam. A tervezés megbízhatóságáról annyit, hogy az egyetlen előre megvásárolt szolgáltatás – a Marseille-ből Algírba szóló kompjegy – a sztrájk miatt mindjárt kútba is esett, s az átkelés lehetőségéért ezer kilométerrel tovább, Alicantéba kellett autózni.

…és néhány alkalmi „ismerős” Guineában
Kik segítették a felkészülésben?

A családomon kívül elsősorban munkatársaim, és azok, akik az út egy-egy szakaszán is velem tartottak. Sokat segített az Afrikai–Magyar Társaság (AHU), egy guineai barátom és Monos János. Titkárnőm és egy fiatal közgazdászkollégám itthonról kísérte végig az utat, távollétem alatt ők voltak a legfőbb segítőim.

Kik voltak az alkalmi úti társai, és hogy hatott önre az egyedüllét?

Ahogy összeszámoltam, a 405 napból 230-at töltöttem egyedül. Afrika jó néhány országában, Amazóniában és Közép-Amerikában az AHU csapatából csatlakoztak hozzám, és időnként velem tartottak barátaim, családtagjaim – néha többen is. Valamennyien nagyszerűek voltak, helyismeretükkel, nyelvtudásukkal rengeteget segítettek, útközben és esténként felejthetetlen, hosszú beszélgetésekre nyílt alkalmunk. Nyugat-Afrika középső részével, Amazónia kemény világával nélkülük bizony nehezen birkóztam volna meg. Volt, hogy kritikus, sőt életveszélyes helyzetekbe kerültünk, napi 18-20 órát vezettünk, mégsem volt köztünk ingerült, hangos szó, sosem hibáztattuk egymást.

Ám bármilyen élvezetes is volt a közösen töltött idő, az „igazi” mégis a magányos utazás volt. A kihívás, a magánnyal való megbirkózás, és legfőképpen az áhított belső csend megtalálása. Az, hogy egészen más perspektívából, hátrébb lépve, távolabból szemlélve mérlegelhettem hátrahagyott dolgaimat, az itthoni ügyeket. Ez a belső „utazás” talán fontosabb volt számomra, mint a megtett út maga.

A váratlan helyzetekben mi jelentette a biztonságot?

Az utazás magam alkotta mottója ez volt: „Bátor, sőt kissé őrült tervezés, majd megfontolt, óvatos végrehajtás.” Amikor eltértem ettől, annak mindig baj lett a vége. Szerencsére nem túl gyakran, s a kritikus helyzetekből mindig sikerült higgadtsággal, empátiával kikerülni. Túlélési feltétel az alkalmazkodás képessége, valamint az arrogancia, a kirívó magatartás mellőzése. A nagyfokú empátia és a pozitív kisugárzás mindenütt jó kapcsolati eszköz volt, és ehhez még profi nyelvtudás sem kellett!

Hogy tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal?

A velük való kapcsolattartás nélkülözhetetlen volt, ám nem a biztonság szempontjából. Az út sikerét ugyanis sajátos módon többnyire a „fejlett világ” működési zavarai veszélyeztették. A lokális megoldások általában működtek, ám a globális mechanizmusok nem igazán tudják kezelni az olyan egyedi eseteket, mint hogy „egy örült körbeautózza a Földet”. Ez megmutatkozott a terepjáró óceánokon át történő szállításában, és az alkatrész-utánpótlásban egyaránt, annak ellenére, hogy e téren kaptam a legtöbb baráti támogatást. Az ezzel kapcsolatos – főleg mobiltelefonos – kommunikáció viszont nagyon sok pénzbe került. Drágának bizonyult a műholdas telefon használata is, így ezt csak végszükség és térerő hiányában vettem igénybe. Ugyanakkor felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg a térerő nélküli Polinéziában eltöltött tíz nap és az ebből eredő nyugalom!

Miként vonná meg a pozitív és a negatív helyzetek mérlegét?

A mérleg egyértelmű: a jó és a rossz aránya 20 az 1-hez. Voltak ugyan igazi megpróbáltatások, nehéz percek, órák és napok, ám a nehézségeken, veszélyeken való túllépés valódi sikerélményt okozott.

A világ pedig gyönyörű, sokszínű, a kultúrák fantasztikusak, az emberek nagyszerűek – döntő többségében. Nagy kár, hogy a modern világ a „zavarmentesség” érdekében homogenizálni akarja ezt a virtuóz sokszínűséget, a boldogság egyediségét. Követve a gyermekkori, „mi van a domb mögött” kíváncsiságot, most sok-sok domb mögé volt módom belátni. Mások és mások a szokások, a rítusok, a felfogások és a bőrszínek, de azonosak az érzelmek, érzések, örömök és fájdalmak. Sokszínűek és mégis egyformák vagyunk, összetartozunk.

A sok felesleges bosszúság merőben más megvilágításba kerül, ha víz nélküli szállás után sikerül olyanba kerülni, ahol a zuhanyból legalább a hidegvíz folyik, vagy ha bogaraktól hemzsegő szobák után friss ágynemű, tiszta fekhely várja az embert. Ennek örömét, az elégedettség élményét nehéz átadni. A komfortos világ elzár bennünket ezektől a „földi” örömöktől, energiáinkat boszszankodásra fordítjuk – ha például nem elég hideg a fehérbor, vagy a társas úton mások jobb helyet kapnak a buszban –, a lényeges dolgok mellett pedig elmegyünk.

Mit gondol, mennyire változott meg az út végére?

Ezt elsősorban a környezetemnek kell megítélnie. Szeretném remélni, hogy bölcsebb felnőtté és kíváncsibb gyermekké váltam, de leginkább azt, hogy megértőbb, toleránsabb embertárs lettem. Elvárásaim abszolút teljesültek, most csupán arra kell vigyáznom, nehogy újra „bedaráljon” a biztonságos, civilizált világ.