Ilyenkor az ember már nem spórol, ha már Budapestről eljutott az Amazonashoz, szíve szerint azért élve vissza is menne előbb-utóbb. Egyébként Ferihegyről először Frankfurtba vagy Párizsba kell utazni, innen Rióba, innen Brasiliába, aztán már csak egy lépés, hogy valamelyik helyi légitársaság elvigyen Manausba, Amazónia fővárosába, aztán három-négy óra hajókázás, és már ki is szállhatsz valamelyik izgalmas folyóparti falucskában.

Az Amazonast meglehetősen nehéz egy Európában nevelkedett embernek leírni. Képzeljük el, hogy van egy óriási, szinte tengernek tűnő folyó, és mellette még legalább hat-hét Dunányi folyó, ami a főággal szinte párhuzamosan folyik. Júliusban az Amazonas annyira kiárad, hogy a mellékfolyókkal együtt hatalmas, összefüggő víztükröt alkot 90 kilométer szélességben.

Perui indián kísérőnk, Messena, tizennyolc napig evezett a folyón, hogy olyan településre érjen, ahová már eljutnak izgalmakra vágyó amerikaiak vagy európaiak. Őserdei szállásunk pontosan olyan, mint ahogy Messena lefestette. Tökéletes a vízellátás, hiszen igen közel a folyó. A reggeli svédasztalos, mert olyan gyümölcsöt szedhetünk a fákról, amilyet akarunk. Villany ugyan nincsen, de csak az áradás miatt, nemsokára megjavul a generátor, kár, hogy akkor már elmegyünk. Viszont az első komoly túra azonnal sikeres. Éjszakai póknézőbe megyünk, és csak ki kell lépni a faépületből. A falon épp egy hatalmas fekete tarantula pók mászik. Messena meglepődik, mert a tarantula nem szokott falra mászni. Az indián megnyugtat minket, ez a pók nem ugrik a nyakunkba, csak a jóval kisebb, hálót szövő állatkáktól kell félnünk, azok szívesen sétálgatnak a zsenge turistanyakon.

Két zseblámpával és egy dzsungelvágó késsel felszerelkezve járjuk az őserdőt. Messena meghallja azt, ahogy a pók mozog a földön. Persze akkor, ha nem csörtetünk olyan hangosan mögötte. Meglátjuk az első madárpókot. Nagyobb, mint egy tenyér. Állítólag a kisebb emlősállatokat azonnal megöli és elfogyasztja. Csak éjszaka mászik elő rejtekhelyéről a szörnyű jószág, és egy körülbelül egy méter sugarú kör a vadászterülete. Ha ezen belül valami mozog, ráugrik. Messena megmutatja, milyen az. Egy fadarabot elhúz a pók előtt, de az egy pillanat alatt kimarja a kezéből. Elborzadunk. Ha véletlenül a pók mellé léptünk volna, alighanem be is fejeződik az expedíció. Messena úgy dönt, mégis el kell mennünk a pók mellett óvatosan. Ahhoz, hogy meglegyen az egy méternél nagyobb távolság, arrébb kell csalni a pókot, vagy meg kell ijeszteni. Messena madarat formáz a kezével, és a pók fölé teszi ujjait. Ez az egyetlen, amitől fél a madárpók, a madártól, amely felülről támad.

Szinte faljuk a reggelit, kora reggel még nem olyan durva a meleg és a pára, így farkaséhes lesz az ember. Az étel szagát megérzik az állatok. Az asztalka mellé odaszáll egy tukán, majd még egy. Izgatottan mutogatom mindenkinek, de a helyiek nem értik, mi a problémám. Hát hessegessem el, ahogy ők teszik. Majd bolond leszek, ez a madár háromszázezret ér, láttam egy pesti állatkereskedésben. Színes, tollas, és akkora a csőre, hogy inkább nekiadom a reggelim. A kerítésre odaszáll egy arapapagáj. Először azt hittem, tán motoros, mert ekkora állat nincs.

Tovább indulunk, felfelé a folyón. A csónak mellett delfinek ugrándoznak. Ezek édesvízi emlősök, valamivel kisebbek tengeri társaiknál, viszont nem mindegyik szürke, akad közöttük néhány rózsaszínű árnyalatú. A part közelében egy óriási kígyó siklik a vízen a fák közé. Alig hiszek a szememnek, mintha valamelyik Spielberg-filmet látnám. A feje és a teste nem klasszikus kör alakú, hanem felülről lapított. Messena legyint, ez csak picike, alig tizenegy méter hosszú. Ő látott már 21 métereset is, és egy másik vezető már huszonnégy méteressel is találkozott. Az anakondától még a tapasztalt indiánok is tartanak. Minden évben többtucatnyi embert pusztít el a hatalmas kígyó. Most már el tudom képzelni a kis herceg kígyóját, amint megeszi az elefántot.

Új kísérőnk van Pedro személyében. Ez állítólag hihetetlen szerencse, mert Pedro nagyon tapasztalt és igen erős, a farkánál fogva meg tudja fogni az óriási kajmánt. Pedro úgy dönt, először pirájára horgászunk. Pirája rengeteg van az Amazonasban. A mellékfolyókban kicsi a pirája, a főágban akkora, hogy egy csapat ragadozóhal 9 másodperc alatt lerágja egy felnőtt emberről az összes húst. Egy csendes helyen, a vízinövények mellett megállítjuk a csónakot. Pedro a nőstény aligátor hangját utánozza, hogy meggyőződjön róla, nincs veszélyes hüllő a környéken. A horogra véres marhahúst tűzünk, majd bedobjuk a csónaktól úgy öt-hat méter távolságra, ameddig a zsinór engedi. Néhány másodperc után azonnal ki kell rántani a horgot, és ha szerencsénk van, rajta a pirája. Az a lényeg, hogy amikor az első ragadozóhal hozzáér a csalihoz, már rántanunk kell, különben a marhahúsnak annyi.

Életem második horgászkalandja ez, de érzem már, ez az én világom, nem amikor órákat ülök a Tisza partján.

A tukánok legfőbb jellegzetessége a lukacsos szerkezetű csontos anyagból álló csőr, amely könnyű, de egyben nagyon erős is. Nemcsak a táplálkozásban segíti a madarat, hanem fontos szerepet kap a szociális viselkedésében is, megfigyelték, hogy csőrükkel még vívni is tudnak. Rendkívül intelligens madarak, hasonlóan a nagyobb papagájokhoz.

Kapcsolódó cikkek: Tomboló folyó a jaguárok földjén | Béka a százason | Ne keresd a paradicsomot! | Jekatyerinburg: séta a 'zárt városban' | Stockholmba kétszer kell elmenni