Lajostanya (fotó: Kovács Tamás)

NOL

Malacom van, mert élt bennem egy gyermekkori emlékkép, hogy vidéken a nagymamánál disznót vágunk. Kurta farkú malac korán reggel visít. Vére csurog a lavórba, a felnőttek koccintanak, valaki gázpalackot hoz, az előbb még rángatózó szegény állat szőrét leperzselik. A hasánál felvágják. Belsejét kiszedik, egy részét a kutyáknak adják, egy részét feldolgozzák, a kolbászt, hurkát megtöltik. És a végén olyan finom ebéd kerekedik, hogy nincs az a hentes, aki hasonlót készít!

Felnőtt fejjel újra át akartam élni az élményt. Vidéki rokonok híján, a meglévő lehetőségek után az interneten kezdtem keresgélni, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyien foglalkoznak ezzel, vagyis nem csak a wellness programoknak lehet mostanság keletje, de talán a disznóölés is jó üzletnek tűnik. Úgy is mondhatnám, az idegenforgalmi holtszezonban a véres disznóhús remek csali.

Az ám, de disznótort ülni, nem annyira romantikus kikapcsolódás, mint inkább buli. Ilyen elfoglaltságra érdemes társaságban menni, barátokkal, kollégákkal, akikkel szívesen eszünk, iszunk, mulatunk - így szervezett be egy régi csapat engem is -, és visszatérő vendégekként ők választottak ki egy minden igényt kielégítő helyszínt.

Az Őrség kapujában

Lajostanya falusi turizmusra rendezkedett be (fotó: Kovács Tamás)
NOL Az alkalmi lakhelyünkként szolgáló parasztházat a zalai dombok közt találtuk meg Vaspör-Velencén, a két falut összekötő út mentén. Ebben a házban lakik a Furák család, akik pár éve még a fővárosban éltek, rendes munkahelyük volt, ugyanúgy tekerték a mókuskereket mint bárki, és amelyet megállítani csak keveseknek van merszük... Először az agglomerációba költöztek, de az lényegében nem változtatott semmin. Idővel belátták, hogy messzebb kell ahhoz menni, hogy megvalósítsák álmaikat, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak csak, amiben örömüket lelik. Így jött az ötlet, hogy mindent feladva és pénzzé téve vegyenek egy nagyobb területnyi földet a régi nagyszülői birtok közelében.

A késő esti érkezésünk ellenére a Lajostanyán (helyrajzilag Kossuth telep, innen a név) betyáros palóclevessel vártak minket, és hozzá az udvari kemencében sült házikenyérrel. Utána túrós, almás, spenótos rétes került az asztalra, majd könnyű rosé bor, hogy legyen, mi megágyaz a lefekvéshez.

Vidéki szokás szerint a szobák cseppet sem voltak túlfűtve. A forró zuhany alól rekordsebességgel iszkoltam a faragott fatámlás, megvetett ágyba, hogy fagyási sérülések nélkül megússzam, és egy sosem látott vastagságú dunyha alatt úgy érezzem, lejjebb kéne csavarni a hőszabályzót.

Hajnali disznólkodás

Fél hatkor csörgött a vekker, valahol egy malac az utolsó reggelére ébredt. Dupla zoknit húztam, jégeralsót, a konyhában gyülekező társasággal egy pálinkát felhajtottunk szívmelengetőnek, majd felugrottam egy kisteherautó platójára, és Jóskával, a szakképzett böllérrel karöltve elkocsikáztunk a félig vad, félig mangalica disznócska elibe.

A kis bozontos egy könnyű 80-90 kilós példány volt - ennyi erővel engem is levághattak volna -, zsírja alig. A helyi vadász a puskáját odatartotta a füle mögé, meghúzta a ravaszt, a haszonállat életének ezzel annyi; hol van már a késsel kergetőzés, a menekülésre való utolsó esély, cserébe gyors halál, semmi dráma, kevés vér.

A disznóperzselő moraja a házból azokat a később kelőket is kicsalta, akik nem akarták a gyilkolást végignézni. Ekkor lapáttal kellett a malacról a nagyja szőrét lekaparni, aztán a feketére kormolt bőrt némi vízzel, éles késsel, kefével fehérre pucolni. Egy-egy témába vágó nótát eldaloltunk, és a védőitalozás közben gyakran mondtuk: „egészség".

A csupasz állatot a hátsó lábainál fellógatták, majd egész egyszerűen hosszában megfelezték, kibelezték. Eztán jött a darabolás. Mintha csak szervizben lennénk, a testet precízen alkatrészeire szedték, és aszerint szortírozták külön-külön, hogy mi sül majd ki belőle. Oldalas, hurka, tepertő, sonka, kolbász, disznósajt - fincsi, mi? „Böllér úr, csak disznót vállal?"

Folyamatában készült minden, mindig lehetett kóstolgatni, volt egy kis savanyú hozzá, vagy pár bögre forralt bor, néhány kupica pálinka, mely a falatozást kísérte. De a zsíros ételek miatt mégse rúgott be senki. „Akar valaki hurkát tölteni?" - hangzott fel egyszer csak böllér Józsi szájából a kérdés, de ekkor már mindenki fázott, inkább bement a konyhába melegedni, és ráhagyta a profira, ami a reá mért dicsőséget illeti.

Vendégül látni

Vendéglátóim előző este megkezdett története nem hagyott nyugodni. Látszott az arcukon, hogy bár megállás nélkül serénykednek körülöttünk, annak minden percét élvezik, szeretnek új emberekkel ismerkedni, ezáltal oda-vissza belelátnak egymás életébe, és szeretik megmutatni, mivel foglalkoznak nap mint nap, legyen az a kiskert gondozása, gyümölcsszedés, kenyérdagasztás - hogy mindez nem hiábavaló. Kézzelfogható dolgok.

Szüleiket és közeli barátaikat két éve hagyták hátra a fővárosban. A velük való találkozás persze ritkább, de így őket is könnyebb rávenni egy kis kirándulásra - mesélték, a vendégkörnek is ők voltak az alapja, minden onnan indult.

Bár két éve élnek a tanyán, még mindig új nekik. Azt mondják, mindig szerették a természetet, de itt más, itt eggyé tudnak válni vele, viszont sokat kell még tanulniuk, amíg nem csak egy városi család lesznek vidéken. Tapasztalataik alapján a falusi emberek sem mások mint a pestiek, csak kisebb közösségben élnek. Ezt kell megszokni. Olyan, mint egy óriási család. Itt jól kell viselkedni, különben fekete báránynak néznek.

Lajostanya, esti tábortűz (fotó: Kovács Tamás)
NOL Furcsa, de Vaspör-Velencére költözésükkor semmivel nem terveztek. Annyit tudtak, hogy az építkezésnek kész kell lennie, mire jön az első bejelentkezett vendégsereg, de az ötletek és programok azóta is folyamatosan alakulnak. Hét hónapig tartott a ház felújítása. Már előtte elkezdték gyűjtögetni a bútorokat, díszeket, ágyneműket - főleg az internetről -, az ország minden tájára elmentek értük, hogy tényleg megteremtsék az autentikus, régi vidéki hangulatot.

Az első vendégek gyerekek voltak. Ennél hálásabb feladattal nem is indíthattak volna, nekik nem voltak elvárásaik, így annak ellenére érezték jól magukat, hogy eldugult a szennyvízcső, nem működött minden fürdő; azóta már többször visszajöttek.

Tipikus vendég, azt mondják, nincs. Jártak már náluk zenészek, művészek, táncosok, sportolók, annyira változatos emberek, hogy egy-egy hétvége után nem fáradtan, hanem éppen ellenkezőleg, feltöltődve várják a következő hétvégét. A vendégek ízelítőt kapnak a vidéki ízekből, szokásokból, természeti csodákból, a vendéglátók pedig nem egyszer szem- és fültanúi csodálatos koncerteknek, rögtönzött bűvész előadásnak, cigánymuzsikának, gyerekprodukciónak.

A hely híre leginkább szájról szájra terjed. Bár a modern kor elvárásai szerint készült honlap a Lajostanyához, de nem tudják azon keresztül átadni, amit valójában kínálnak. Viszont aki megtapasztalta, visszavágyik!

Faluszélen

Az egész napos zabálás mindenkit lustává tett, mozgás iránti igényünk kielégítette egy csocsóasztal, az egészséges életmódra való törekvésünk a befűtött szauna. Még hogy ping-pong, túrázás vagy kalandpark? Na jó, egy rövid sétára még rá tudtak venni a közeli szőlősbe, ahol fagyöngy alatt csókolóztam, és a présházában szorgoskodó Halál Jani bácsi (nem vicc, tényleg ez volt a neve) is ránk köszönt, és meghívta az egész társaságot egy-egy pohár házi borra.

Vendéglátóink szerint ez nem volt a program része. Ám nem titkolt céljuk, hogy vendégházuk a falusi élet szerves részévé váljon, és amellett, hogy vendégeiket jól tartják, belekóstoltassák a vidék szezonális munkáiba, óhaj szerint mindenben részt vállaltatva, hogy egy kicsit, ha csak egy hétre, vagy hétvégére is, ők is a falu tagjaivá legyenek.

Nem csoda, ha a Furák család úgy érzi, jó helyen van. Bátor vállalás volt tőlük, hogy a nagyvárosi létből visszavonuljanak, mégsem csinálnának vissza semmit, tudják, a boldogulás rajtuk múlik, most várják második gyermeküket, áldottak.

Kapcsolódó cikkek: Solt titkai | Egyre kevesebb „műanyag” fogy a válság miatt | Magyar emlékek – a világűrben | A turizmus, mint klímaveszély | Eszik az egész bolygó