A néma szerzetesek nyomában
Aritka madarak, védett növények mellett várromok, kastélyok, egyedülálló egyházi emlékek várják az M1-es és az M7-es között fekvő hegységbe látogatókat. A változatosság a legfőbb értéke e tájnak, hiszen a Vértes kis kiterjedése - 314 négyzetkilométerről van szó - ellenére is gazdag növény- és állatvilág él erre. A környezetéből meredeken kiemelkedő dolomittömböt szűk szurdokvölgyek teszik változatossá. A Csókakőtől Csákváron át Szárig húzódó hegység déli oldalain sziklagyepek és karsztbokorerdők találhatók, otthont adva számos ritka, esetenként csak itt előforduló élőlénynek - ilyen például a keleti gyertyán és az öves százlábú. Több kipusztulással fenyegetett ritka ragadozó madár él itt - köztük a kerecsensólyom és a parlagi sas.
A madarak azonban nem kedvelik az ember társaságát, ezért nehéz a közelükbe férkőzni. Sokkal könnyebb megcsodálni az építészeti emlékeket, amelyekben különösen gazdag ez a kicsiny hegység. Erre példa a román kori építészetünk egyik legértékesebb emléke a XIII. században épült vértesszent-kereszti apátság. A bencések lakóhelyéből mára romok maradtak, de ma is látszik, hogy az épület egykor fontos szerepet játszott a vidék életében. A virágkor a XIII. század volt, azonban a hanyatlás is hamar eljött. A hódoltság idején elnéptelenedő egyházi épület az 1720-as évekre rommá lett. Ma már csak nyugati záró fala és szentélye áll. Faragott oszlopfőit, csúcsíves ablak- és kapukeret köveit a tatai és a csákvári főúri kastélyokba építették be a nagyurak.
Tizenhét cellaház, főépület, templomtorony, kerítéssel kerített elhanyagolt angolpark - lényegében ennyi a Komárom-Esztergom megyei majki remeteközpont, amely a némasági fogadalmat tett kamalduli rend ősi reguláinak megfelelően barokk stílusban 1733-1769 között épült. Ez az épületegyüttes a hazai egyházi barokk építészet egyik legnagyszerűbb alkotása. Közép-Európa és Magyarország utolsó, egységében megmaradt barokk szerzetesi remetesége. Az épületegyüttest munkásszállóként, de gabonaraktárként is használták. Majk 1959-ben lett műemlék. A csak idegenvezetéssel látogatható építmény Oroszlánytól érhető el a legkönnyebben.
Egyházi épületek mellett várakban is gazdag a vidék. A Vértes déli részén látható a közúti forgalomtól távol eső Csókakő vára. A 228 méter magasságban épült, ma már csak romjait mutató várat három oldalról meredek szakadék védte. Csak nyugatról volt megközelíthető, erről viszont mesterséges árok és felvonóhíd oltalmazta a behatolóktól. Jelentősége a XVIII. századra megszűnt, birtokosai nem törődtek a fenntartással, így az építmény lassan pusztulni kezdett.
Gesztes vára a hegység legjelentékenyebb középkori építménye - akárcsak a többi, ez is a tatárjárás után épült. A török időkben hol a magyarok, hol a hódítók birtokolták. Az állandó hadakozás miatt egyre rosszabb állapotba került építmény sorsát csaknem megpecsételte a főúri döntés, hogy az épület köveit a kamalduli szerzetesek majki rendházának építéséhez elhordhatták. Később Várgesztes épületeibe is sok építőanyag került. 1932-ben turistaház létesült a romok között, három évtizeddel később a menthető részeket helyreállították. A gótikus kapu, a boltozatos pincehelyiségek, a falak egyes szakaszai a nagy elhordás ellenére is megmaradtak. A várban ma 140 férőhelyes turistaszálló működik - ide elsősorban családok, baráti társaságok menjenek, illetve olyanok, akiket nem zavar, hogy vadidegenekkel kell megosztani a szobát. A legkisebb is nyolcszemélyes, a legnagyobba akár 35 ágy is elfér. Étterem is van. A vártól több turistaút is elérhető.
A hegység ugyancsak szépséges része Vitányvár, amely talán a legkisebb erődítmény errefelé, míg a Gerencsérvár megmaradt része valószínűleg a legrégebbi. Egykor Oroszlánkő vára is védte a környéket, mára azonban szinte nyoma sem maradt. Akinek elege van a várakból, nézze meg a móri Láncos-kastélyt, illetve a Lamberg-kastélyt, a csákvári Esterházy-kastélyt. Aki ennél is többre vágyik, az a vérteskozmai népi műemlékegyüttest se hagyja ki. Az ősidőktől lakott hely a XVIII. században elnéptelenedett, ezért bajorokkal töltötték fel a települést. A második világháború után szinte az egész falut kitelepítették. Napjainkra a község gyönyörűen gondozott, virágzó üdülőfalu lett. Mondják, így kell megmenteni egy pusztuló néprajzi mikrokultúrát.