Wegener Grönlandon, az 1912–13-as expedíció idején

Az Alfred Wegener Intézet archívuma

Wegener nem volt geológus, tanulmányai során állítólag nem is különösebben érdekelte a földtan. 1880-ban született, később a Berlini (ma Humboldt) Egyetemen fizikát, csillagászatot és meteorológiát tanult. Az elsők egyikeként alkalmazott légkörkutatásra meteorológiai ballonokat. Többször végzett légkörfizikai kutatásokat Grönlandon. Előadását követően is sebtében odautazott egy dán expedícióval, majd közbejött a háború, ám egy sebesülése közbeni lábadozása során volt ideje arra, hogy részletesebben is foglalkozzon a témával. Elméletét részletesen az 1915-ben megjelent A kontinensek és az óceánok eredete című könyvében publikálta, s ekkor használta először a kontinensvándorlás szót is. E művét 1922-ben több nyelvre is lefordították, s nem kétséges, hogy számos elődje nyomán ő foglalta először egybe mindazt, amit e témakörben a tudomány ismert. Neki is az tűnt fel először – mint több elődjének –, hogy az Atlanti-óceánt körülvevő szárazföldek partvonala milyen jól összeilleszthető. Úgy vélte, valaha, a karbonidőszak előtt léteznie kellett egy őskontinensnek, mely valamennyi szárazföldet magában foglalta, s ennek feldarabolódásával jöttek létre a későbbi önálló kontinensek. De miért szakadt szét ez a szuperkontinens, a Pangea? Korábban az Atlanti- óceán létrejöttét katasztrófákkal (pl. vízözön, földrengések stb.) magyarázták. Wegener szerint a Föld forgása miatti centrifugális erő szakíthatta szét az őskontinenst, esetleg mindezt a földtengely elmozdulása okozhatta. Hozzá kell tennünk, hogy mai szemmel nézve korának földtani tudománya szinte gyermekcipőben járt. A földkéreg folyamatait főként vertikális mozgásokkal magyarázták, ugyanakkor azt már feltételezték, hogy a kontinensek, de maga az óceánfenék is, valami olyan anyag felszínén „úsznak”, mely lassú mozgások esetén folyadékszerűen viselkedik. Bár a tengerfenékről jó száz éve még alig tudtak valamit, idővel tengeri gravitációs mérések nyomán kimutatták, hogy az óceáni aljzat nagy sűrűségű kőzetanyagból áll, míg a kontinensek könnyebbekből.

Wegener elméletét mereven elutasította a tudóstársadalom (különösen az amerikaiak), bár akadt néhány követője és híve. A fő gond a bizonyítással volt. A legtöbb bizonyítékot a 20-as, 30-as években az őslénytan szolgáltatta. A kor kutatói már tudták, hogy az Atlanti-óceán két oldalán (főként Afrikában és Dél-Amerikában) élő, illetve hajdan élt állatok és növények között meglepő hasonlóság fedezhető fel. A karbonidőszaki Glossopteris-flóra elemeit olyan helyeken (India, Ausztrália, Dél-Amerika, Afrika, Antarktisz) is megtalálták, melyek ma nagyon messze vannak egymástól. A kőzettani bizonyítás már nehezebb volt; óceánfenéki kőzetmintákhoz szinte lehetetlen volt hozzájutni. Wegenert megelőzően is tudták azonban, hogy sok hasonlóság van a Skandináv-hegység és az amerikai Appalache kőzetei között. A német kutató, sok mással ellentétben, ebben is annak bizonyítékát látta, hogy a két kontinens hajdan összefüggött egymással. Korai munkáiban még azt is feltételezte, hogy az óceáni aljzat a Közép-Atlanti-hátság mentén tágul, ez az elképzelés azonban későbbi írásaiban nem jelenik meg, pedig ennek igazolása később a lemeztektonika egyik legfőbb kulcsa lett.

Wegener hazájában sem volt próféta. Németországban egyetlen felsőoktatási intézményben sem kapott professzori állást, így a grazi egyetemen tanított. Életútjának utolsó vállalkozása egy újabb grönlandi expedíció volt. Téli megfigyelőállomást hoztak létre a jégtakaró legvastagabb részén, ahol főleg meteorológiai kutatásokat végeztek. Ott érte a halál is, 1930-ban. Két kutatótábor között haladva társával együtt eltűnt. Holttestét fél év múlva találták meg (társáé nem került elő), helyben temették el.

Elképzelései az ötvenes évek közepétől rohamléptekben kezdtek beigazolódni. Először azt mutatták ki, hogy a földrengések túlnyomó többsége azokon a helyeken pattan ki, melyeket ma lemezhatárokként ismerünk. Ezután következtek a geomágneses mérések, fúrásos mintavételek az óceáni aljzatról, melyeknek nyomán meg tudták határozni, hogy egy adott magmás kőzet az aktuális helyéhez képest hol és mikor keletkezett. Kiderült, hogy az óceáni aljzat kőzetei sehol sem idősebbek kereken 200 millió évnél, viszont a kontinentális kéreg helyenként több milliárd éves. Felfedezték az óceáni hátságokat, a mélytengeri árkokat, továbbá azokat a tenger alatti, vulkáni eredetű szigethegyeket, melyek az óceáni kérgen utazva a mélybe buknak. Harry Hess amerikai geológus, szintetizálva kortársai felismeréseit, átfogó képet adott az óceánok mélyén zajló mozgásokról. Geofizikai mérések alapján elég pontos képet kaptak a Föld belső szerkezetéről, melynek alapján megállapították, hogy a kéreg és a felső köpeny alkotta litoszféra (kőzetburok) kisebb-nagyobb darabokból, lemezekből áll, melyek folytonos mozgásban vannak az alatta levő képlékeny asztenoszférán. Ezzel a hetvenes évek elejére gyakorlatilag megszületett a globális lemeztektonika elmélete, ami az azóta végzett kutatások nyomán egyre gazdagodik. Wegener korához képest olyan ismereteink vannak a tektonikáról, amiről azokban az időkben nem is álmodhattak, és ebben a német tudósnak is elévülhetetlen érdemei vannak.

Kapcsolódó cikkek: Schmitt-ügy: a SOTE helyett az akkreditációs testület is vizsgálódhat | Eltoltuk a jégkorszakot | Hol tart a mindentudó mikrobafelismerő fejlesztése? | Földrengető klímaváltozás? | Szívgyógyászat Viagrával