Erre példa, ha egy termékeny író egyszer csak minden érthető ok nélkül abbahagyja a munkát. A harmadik csoportot pedig az olyan vegetatív panaszok jelentik, mint például a betegség jelenlétét leggyakrabban jelző alvászavar, de van, amikor gerincproblémák vagy gyomor- és bélműködési gondok utalnak a depresszióra. Ilyenkor a beteg legtöbbször a panasznak megfelelő szakorvoshoz fordul, aki persze nem talál semmi szervi eltérést.
A legtöbb „mosolygó depressziós” azonban tisztában van a problémájával, hiszen ő csak kifelé mutatja derűs arcát, egyedül maradva rátör a levertség. Több népszerű művésznél fordult elő ez a fajta tünetegyüttes, akik kifelé szinte kényszerűségből mutatták vidámnak magukat, de belül marta őket a kétségbeesés. A magyar művészvilágban is ismertünk olyan színészeket, énekeseket, akiknél még a pszichiáter sem vette észre állapotuk súlyosságát, ez csak öngyilkosságuk után derült ki.
Ha viszont együttműködés alakul ki az orvos és a páciens között, akkor ez a fajta depresszió a többinél eredményesebben kezelhető. A legfontosabb az, hogy a beteg el tudja mondani valakinek a problémáját, s ez lehet orvos, pszichológus vagy akár lelkipásztor is. A betegséggel kapcsolatban az elmúlt időszakban a legfontosabb tudományos fejlemény a fogalom kitágulása volt. Ma sokkal több esetet neveznek depressziónak, mint mondjuk negyven éve. Gyakran a pánikrohamot vagy a különböző fóbiákat is idesorolják.
Az okok felderítésében pedig nagy jelentősége volt a gondolkodási stílus depresszióban játszott szerepe felismerésének. Ez azt jelenti, hogy az ilyen betegek még egy jó hírt is negatív módon kezelnek. Van aztán egy szűkebb csoport, amelyik az agyi „boldogsághormonok” megváltozott működése folytán válik depresszióssá, ezeket viszont célzott gyógyszerekkel lehet kezelni. Persze az egyes kategóriák, neurológiai vagy egyéb szervi tünetek elkülönítése sokszor nagyon bonyolult, de ha hosszabb ideig sikerül az orvosnak együttműködnie a beteggel, ez az esetek túlnyomó részében sikerül – állítja Tringer László.
A depresszió genetikai hátterét is sokat kutatják. Ha egypetéjű ikrek egyik tagja depressziós, 65-70 százalékban a másik ikernél is jelentkezni fog a betegség. – Van család, ahol – koromnál fogva – három generáción keresztül tudom követni a tüneteket, ennek ellenére a depresszió nem egy gén könnyen levezethető mutációjának következményeként, hanem több gén bonyolult összhatásának következtében alakul ki – teszi hozzá a professzor.
A depresszió manapság társadalmilag elfogadhatóbb, mint a neurózis vagy a személyiségzavar, nem beszélve a skizofréniáról. De az sem csoda, hogy az orvosok is gyakrabban diagnosztizálnak depressziót, mivel ezt az egészségbiztosítás jobban díjazza más pszichiátriai kórképeknél. Ha pedig egy betegségcsoportra nagyobb pénzt kapnak a kórházak, annál gyakoribb lesz – ami jól kimutatható az emiatt kevéssé használható klinikai betegstatisztikákban. Mindez a pszichiátriai kórházi ellátórendszer leépítésével párhuzamosan zajlik, ami nem csak hazánkra jellemző.
A Lipótmező bezárása szimbolikus eseménnyé vált, de ez egy európai folyamat, amely egyes társadalmi csoportok pszichiátria elleni támadásán túl a modern pszichiátria fejlődésének, az ambuláns kezelési lehetőségek kibővülésének is köszönhető. A baj csak az, hogy a kórházi ágyak számának csökkenése hazánkban nem járt együtt a járóbeteg-ellátás szintén európai szinten javasolt bővülésével. A Lipótmező eltűnése nemcsak a 600-700 ágy kiesése miatt tragikus, hanem az évtizedek alatt ott felhalmozódott magas szintű szaktudás szétforgácsolódása, eltűnése miatt is.
Az orvosi szakmán belül az egyik legnagyobb arányban a pszichiáterek kerestek maguknak munkát külföldön, így ha valami csoda folytán a terület pénzhez jutna, nem az infrastruktúra lenne a legnagyobb gond, hanem a szakemberhiány. S hogy ennek milyen következményei lehetnek, jól mutatja az a dán vizsgálat, amelyben összehasonlították a pszichiátriai ágyak számának csökkenését a pszichiátriai betegek által elkövetett bűnözési statisztikákkal, és kiderült, hogy az ágyszám apadásának bizonyos szintjén túl bizony valóban elkezdett nőni az ilyen bűncselekmények száma.
Mintegy tíz éve a mi combinós gyilkosságunkhoz hasonló, országos felzúdulást keltett Franciaországban, amikor egy pszichiátriai beteg késsel leszúrt két ápolót. Akkor a kormány egyszeri nagy összegű támogatást adott az ilyen intézmények biztonságának megerősítéséhez, ami azonban csupán porhintésként hatott. Tringer professzor több mint fél évszázados pályáján négy-öt országos mentális programnak volt kezdeményezője, résztvevője vagy vezetője. Mindegyik egy kormányváltásba bukott bele, annak kapcsán szűnt meg.
Pedig ha egy kormány nem folytatja, amit az elődje elkezdett, hanem elölről kezd mindent, abból soha nem lesz épkézláb egészségügy. A neves London School of Economics vizsgálatai szerint egy depresszió kezelése 23 és félszer annyiba kerül, mint a megelőzése. Ennek ellenére a megelőző programok gyéren és kampányszerűen csörgedeznek. Pedig a depresszió is megelőzhető. Budapesten is lenne rá lehetőség, de nem ez történik. Itt két kijelölt kórházban kezelik az öngyilkosokat.
Napi 30-50 öngyilkossági kísérlet történik, de – a skandináv modellekkel ellentétben – hazánkban nem sikerült egy depressziót és újabb öngyilkosságokat megelőző hatékony utógondozó hálózatot létrehozni, mert személyiségi jogok miatt nem lehetett a bekerült páciensek további életét valamilyen – persze nem bürokratikus – módon követni.
Gyakran halljuk, hogy a magyarok hajlamosak a depresszióra. Tringer László ezzel nem ért egyet. Bár a hazai statisztikai adatok magasak, vagyis minden hetedik ember számolhat azzal, hogy életében legalább egyszer depresszióval fog küszködni, ám azt, hogy egy kultúra önmagáról milyen képet állít elő, jelentős részben a média határozza meg. A közvéleményben valóban él egy ilyen önkép, ám az objektív adatok szerint Magyarországon körülbelül ugyanolyan gyakori a depresszió, mint az európai országok zömében.
Ez az öngyilkossági statisztikákra is érvényes, amelyekben mindig elöl voltunk, ám 25 év alatt az önkezükkel életüknek véget vetők aránya ezzel együtt is közel a harmadára esett. Hogy közülük hányan voltak „mosolygó depressziósak”, sajnos nem jegyezte fel a statisztika.
