Az űrkorszak természetesen azonnal versenybe csapott át, aminek gyakorlati haszna lett, hogy a szovjet és amerikai műholdak a mindennapi élet szolgálatába álltak, megszületett az űrtávérzékelés, ezen belül a műholdas meteorológia és az űrtávközlés. Űrszondák indultak a Naprendszer más égitesteihez, majd állandó Föld körüli kutatóbázisok, űrállomások létesültek.
Magyarországon is felgyorsultak a fejlesztések. A Műegyetemen 1961-ben űrtechnológiai csoport jött létre, öt évvel később pedig elköteleztük magunkat a szocialista országokkal való űregyüttműködés mellett, s az ún. Interkozmosz-program részeseivé váltunk. Ennek csúcspontja volt, amikor 1980-ban Farkas Bertalan személyében az első – és mindmáig utolsó – magyar űrhajós küldetését követhettük figyelemmel a Szaljut–6 űrállomáson.
A magyarok ettől kezdve számos eredményt értek el, elsősorban az űrhajósok sugárvédelme, az anyagkutatás, a távérzékelés és az űrorvostan területén. „Űrszondáink” is járták a világűrt: a Vega–1 és a Vega–2 (nagyrészt magyar és csehszlovák együttműködéssel épített) szovjet szonda a Vénuszt, majd a Halley-üstököst tanulmányozta. A rendszerváltáskor sok minden megváltozott, hiszen a szocialista országok együttműködése (magukkal a szocialista országokkal együtt) megszűnt.
|
| Jim Voss űrhajós a Pille dózismérővel dolgozik a Nemzetközi Űrállomáson |
Magyarország aktív amerikai és európai programok megvalósításában vehetett részt: egy magyar gyártású dózismérő műszer például már 1984-ben felkerült az űrrepülőgép fedélzetére. 1991-ben pedig a volt Interkozmosz-államok közül elsőként, kormányzati szinten is megkötötte hazánk az együttműködési megállapodást az Európai Űrügynökséggel. Bár a magyarok eredményei világszínvonalúnak voltak mondhatók, ezekről a világ viszonylag lassan szerzett tudomást: kutatóhelyeink, egyetemeink hasznosították ugyanis őket – Nyugaton a hangsúly viszont egyre inkább az ipari alkalmazások felé tolódott.
Az űrtechnológia és az űrkutatás eredményeit azonban már a katasztrófavédelem és a mezőgazdaság is aktívan alkalmazta. Mára szinte nem telik el nap, hogy ne „használnánk” műholdakat: az időjárás-előrejelzés, az autókban is meglévő navigációs berendezések (GPS), a televízió, az internet, a mobil távközlés mind-mind példa arra, hogy az űrtevékenység a Földön is nélkülözhetetlen.
Az Európai Űrügynökség
A nyugat-európai országok közül elsősorban Franciaország, az NSZK és az Egyesült Királyság összefogásával 1964-ben két űrhivatal is létrejött: ezek a hordozórakétákat fejlesztő ELDO (European Launcher Development Organization) és a tudományos programokat végrehajtó ESRO (European Space Research Organization).
A két szervezet összeolvadásával 1980-ban megalakult az Európai Űrügynökség. Az űrkutatással, űrhajózással és más kutatás-fejlesztéssel foglalkozó kormányközi intézménynek jelenleg (Magyarországot is beleértve) 22 tagállama van. Közvetlen tevékenységét pályázatok révén végzi. Az Európai Uniótól eltérően követi az ún. „földrajzi visszatérítés” elvét, mely garantálja, hogy a tagállomok legalább a különböző űrprogramokhoz való hozzájárulásuk arányában kaphassanak megrendeléseket.
Éves költségvetése körülbelül 4,5 milliárd euró. Az űrhajósképzés, a távérzékelés, a távközlés, az űrcsillagászat, stb. számára külön központokat működtet Európában, hordozórakétáit Franciaország tengerentúli megyéjéből, a dél-amerikai Francia Guyanából indítja.
1998-tól hazánk még aktívabbá fűzte kapcsolatait az Európai Űrügynökséggel, attól az évtől kezdve veszünk részt az ESA, elsősorban a tudományos eredményeket elérni hivatott ún. PRODEX programjában. A legismertebb magyar fejlesztések egyike, a Rosetta üstököskutató űrszonda leszállóegységének (a Philae-nek) megépítéséhez való hozzájárulás is ekkorra vezethető vissza.
Csak emlékeztetőül: magyar kutatóhelyek, egyetemek (és ekkor már kisebb vállalkozások) közösen alkották meg a Philae fedélzeti számítógépét, energiaellátó rendszerét és tudományos detektorainak egy részét. Az 1999 októberi „Budapest Workshop” vezetett végül oda, hogy az ügynökség megkezdte lassú kelet-európai terjeszkedését. Ám még ekkor sem volt elég stabil a magyar „űripar”. Mégis, miután 2001-ben az ESA megalkotta az ún. PECS (Európai Együttműködő Államok Terve) programot, 2003-ban hazánk elsőként csatlakozott hozzá.
Pille
Az eddig indított több mint 100 magyar műszer között a Pille kétségkívül az egyik legismertebb és legsikeresebb. Az űrhajósok által elnyelt sugárzást méri, adatai már az űrállomás fedélzetén kiolvashatók, automatikus üzemmódban is működik. Farkas Bertalan 1980-as űrrepülésekor jutott fel első típusa még a Szaljut–6 űrállomásra.
Utána egyes példányai – folyamatos fejlesztés mellett – repültek a Szaljut–7 űrállomás, a Challenger űrrepülőgép, a Mir űrállomás fedélzetén is. A Nemzetközi Űrállomásra az amerikaiak és az oroszok révén is került egy-egy példány, ma az űrállomás szolgálati rendszerének része. Nemcsak az űrállomáson belül, hanem azon kívül is hajt végre méréseket, hiszen nem hagyhatja el űrhajós a fedélzetet anélkül, hogy a szkafander erre a célra kialakított részében ne lenne ott a Pille valamely detektora. Ma már „földi” példányai is léteznek, melyeket elsősorban atomerőműveknél használnak.
Később a csehek, románok, lengyelek is beléptek, majd meg is előzték Magyarországot az ESA teljes jogú tagságában. Idén február 24-én azonban Magyarország is aláírta a csatlakozási megállapodást (épp 20 nappal az észtek után), ami lehetővé tette, hogy legkésőbb november 5-ig az ESA tagállamává válhassunk. Napjainkban persze sokakban felmerülhet a kérdés: megéri-e például gazdaságilag egy ország számára, hogy űrtávcsövekből származó adatokkal csillagködök összetételét vizsgálja.
 |
| A MaSat–1 felvételeiből összeállított mozaik |
A fotonok elemzése önmagában nehezen hozza meg a költségvetési bevételt. Az viszont tény, hogy még az űrtávcsöves megfigyeléseknek is jó hatása lehet például a kapcsolódó elektronikát, elemző szoftvereket fejlesztő és gyártó vállalkozásokra nézve. Még szembetűnőbb a helyzet például az orvostudomány területén. A súlytalanságnak a csontozatra és az izmokra (valamint gyakorlatilag minden más szervre) rendkívül negatív hatása van.
A hosszú távú űrrepüléseknél ezen hatások, pl. a csontritkulás ellen mindenképp védekezni kell: s ha a módszert megtanuljuk, az a sokkal lassabban végbemenő időskori csontritkulás ellen is jó védekezést jelenthet, sőt az űrhajósok vizsgálatával kifejlesztett eszközökkel a teljes regeneráció ideje is drasztikusan csökkenthető. A gazdasági haszon sokkal inkább kézzel fogható a magyar vállalkozások által elnyerhető és már elnyert megrendelések terén. Az űrfejlesztésekben legaktívabb nyugat-európai óriásvállalatok számára az ESA-tagság egyfajta minőségbiztosítást is jelent.
A Hétvége mellékletből ajánljuk
A folyamatosan gyártott távközlési, navigációs, meteorológiai holdak egy-egy példányának előállítási költsége a több százmillió eurót is elérheti. Az ilyen műholdakhoz még a csavarokat is külön-külön kell kifejleszteni, majd világűrbeli körülmények között tesztelni. Vajon újdonsült ESA-tagságunk miatt a magyar cégek közvetlen beszállítói lehetnek az űrszektor óriásvállalatainak? Az elmúlt néhány évtized eredményei meggyőzőek, a hazai űriparnak orosz, amerikai, sőt például indiai megrendelői is vannak. Most lehetővé vált a sokkal nagyobb volumenű európai ipari együttműködés is.
Ha gazdaságilag jövedelmező is, az űrkutatás mégsem csak erről szól. Az Európai Űrügynökség révén Magyarország mind a Jupiter és a Merkúr űrszondás kutatásában, mind az új űrtávcsövek építésében és adataik elemzésében, mind az űrhajósok által végzett feladatok ellátásában részt vesz. Innen nézve már nem is olyan meglepő, hogy egy magyar cég ott van az indiai Mars-programban, vagy hogy a Nemzetközi Űrállomás sugárvédelmi rendszerét Budapesten tervezték és építették.
A MaSat–1
Nemcsak egy-egy műszer elkészítésére vagyunk képesek, hanem egy komplett műholdat is sikerrel meg tudunk építeni annak valamennyi rendszerével és alrendszerével együtt. Ezt demonstrálta a Műegyetem diákjai által épített Ma-Sat–1 (Magyar Satellite) is. A mindössze 10x10x10 cm-es műholdat az Európai Űrügynökség Vega nevű új hordozórakétája első startjakor, 2012. február 13-án állította Föld körüli pályára. A hasonló diákműholdak esetén igen nagy az olyanok aránya, melyek a start után egyszerűen némák maradnak: nem könnyű egy ekkora térben több mint ezer (működő!) műszert elhelyezni, főleg úgy nem, hogy azok a világűr körülményeit tartósan elviseljék. Működési időtartamát a legoptimálisabb esetben is csak 3 hónapra tervezték. Ebből közel 3 év teljesült, mígnem idén január 9-én a légkörbe lépve megsemmisült. A legtöbb diákműholdtól eltérően a Ma-Sat–1 még színes felvételeket is készített bolygónkról.
