Boldogság a kapcsolattól
Minél több kapcsolódási lehetőség, annál nagyobb elégedettség – ez az okostévé-választás egyik aranyszabálya. Az USB elengedhetetlen, és az a jó, ha több is van belőle (az egyikre érdemes rögtön rácsatlakoztatni egy kisméretű külső merevlemezt, mert az operációs rendszer és az internet saját memória nélkül elég bosszantó kombináció – a tévé távirányítója ebben az esetben úgy működik, mint az egér, vagyis a merevlemezről is el tudjuk indítani vele a lejátszást).
|
A tévézést is tanulni kell majd...
Thomas Peter / Reuters |
A második USB-konnektorra jöhet például egy pendrive a képnézegetéshez, vagy bármilyen egyéb periféria. Szintén nélkülözhetetlen a HDMI (ezen keresztül köthető legkönnyebben a számítógép a tévére – persze csak akkor, ha az előbbin is van HDMI-kimenet), és előnyös lehet egy kártyaolvasó is a képek vagy a zenék miatt.
A buta is okosítható
Közkeletű tévinformáció, hogy az okostévé-szolgáltatások igénybevételéhez feltétlenül okostévé kell. A valóságban azonban a legegyszerűbb katódsugaras, plazma- vagy LCD készülék is okossá tehető egy olyan set top box vagy „média-számítógép” közbeiktatásával, amely rendelkezik saját operációs rendszerrel, illetve internetcsatlakozással.
Sőt itt akár be is lehet előzni a létező tévés technológiákat: a kifejezetten internetes tartalmak tévére juttatására optimalizált miniszámítógépek többsége androidos – közvetlen hozzáféréssel az Android alkalmazás- és tartalomboltjához –, vagyis ezen a téren eleve többet tud, mint a megvásárolható okostévék 99,9 százaléka.
Nem a méret a lényeg
Aki kifejezetten arra készül, hogy az internetről tévézik, annak fölösleges igazán nagy képernyőjű modellt választania (ha csak nem a letöltött filmek kedvéért), az Európában elérhető streamelt és egyéb tartalmak többségének a képminősége ugyanis ezt nem igazán indokolja.
A nettévézés amúgy is más műfaj: kevésbé közösségi, inkább individuális időtöltés, amihez tökéletesen passzol az íróasztalra helyezett, nagyjából egy testesebb monitor méreteivel megegyező okostévé. Korántsem véletlen, hogy a választékban bőséggel akadnak ilyen „kis növésű” készülékek.
Műhold, kábel
|
| Fabrizio Bensch / Reuters |
Mivel az okostévé is tévé (pontosabban: tévé is, mert valójában inkább egy buta számítógép), jó, ha közvetlenül rá lehet kötni a műholdvevőt vagy a kábelt, amihez egy megfelelő csatlakozó és egy ahhoz tartozó belső modem kell, vagyis a boltban – ha a pénztárcánk engedi – gyárilag „műholdképes” tévét kérjünk.
Emellett természetesen legyen rajta antennacsatlakozó is – ebbe dughatjuk a földi digitális adás vételéhez szükséges antennát. Hasznos tudni, hogy a dekódernek ma már a piacon lévő összes készülékben benne kell lennie, speciális antennára pedig a gyakorlatban nincs szükség, elég egy egyszerű antennakábel is.
HD ready kontra full HD
A felbontásnak akkor van némi jelentősége, ha közelről nézzük a tévét, mert egyébként a tartalmak és az adások többsége messze van a full HD-minőségtől.
Vagyis ha az a kérdés, hogy a felbontásra vagy inkább a többi okosságra költsünk-e (mert a full HD-felbontású és egyébként is mindent tudó tévék túlságosan drágák), akkor egyértelműen az egyéb hardveres és szoftveres képességeket (például a némelyik gyártó által a saját márkás televíziókhoz kínált tartalomcsatornákat) kell választani.
Tévé, tablet, telefon
Bár az ezekben a napokban zajló hannoveri CeBIT egyre inkább az üzleti informatikáról szól, tömegeket megmozgatni továbbra is csak a szórakoztató elektronikával, mindenekelőtt a tévékkel és a telefonokkal lehet. Az idei vásár egyik kulcstémája a „smart data” (a kibányászott, szortírozott és csomagolt adat”, a másik pedig a smart home (okos otthon) –az okostévének mint tökéletes adatbányászati eszköznek és mint az okos otthonok központi médiumának mindkettőhöz köze van. A kiállításon felrajzolódó irány egyértelmű: néhány éven belül a telefon, a tablet és a tévé ugyanazt fogja tudni, és tökéletesen összekapcsolhatóak lesznek egymással – az egyetlen különbség a méret lesz (meg hogy a tévét nem visszük magunkkal, ha elmegyünk okos otthonunkból).
