Az oxigénhiány úgy jön létre, hogy a sok tápanyag miatt először elszaporodnak az algák. Az elpusztult algák lesüllyednek a tengerfenékre, és baktériumok bontják le őket. Ehhez azonban oxigénre van szükségük, amelyet a vízből vonnak el – csökken tehát a víz oxigéntartalma. Ennek következtében először a fenékközeli élőlények pusztulnak el, majd szépen lassan a feljebb élő halak és egyéb tengeri állatok is. A zónák terjedését a szélcsendes napok segítik, mert ilyenkor a felmelegedett felszíni víz nem tud cserélődni a mélység hűvös víztömegeivel, így gyorsan kialakulhat a halálzóna. Egy hirtelen feltámadó szél megfordíthatja a helyzetet, friss vizet juttatva a rendszerbe. A környezetvédők szerint általában csak akkor lesz téma az oxigénhiány, ha a halászok panaszkodnak a fogás visszaesésére.
Az algaszőnyeg megjelenése a part mentén gyakran nem egyéb az ökológiai katasztrófa látható jelénél, amely később a tengerfenéken megy végbe – mutatott rá egy korábbi jelentés tapasztalataira Jochen Lamp, a WWF balti-tengeri irodájának igazgatója. A Balti-tenger vize 2008-ban nyolcszor annyi foszfort és négyszer annyi nitrogént tartalmazott, mint száz évvel ezelőtt. A helyzet azóta csak romlott.
A svéd professzor szerint a Balti-tenger környéki országoknak haladéktalanul teljesíteniük kell a tápanyag-csökkentési vállalásukat. Azaz csökkenteni kell a trágyázást a szántóföldeken. Amennyiben tovább halogatják az intézkedések végrehajtását, tovább romlik a helyzet a térségben. Akár 2100-ig. A mintegy 370 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, 55 méteres átlagos mélységű Balti-tenger mélyebb rétegeinek közel 17 százalékában szinte teljesen hiányzik az oxigén (csak a mérgező kén-hidrogén van jelen), vagyis a Balti-tenger területének közel tíz százalékában egyáltalán nincs oxigén. Egy 2011-es jelentés szerint a svéd partok közelében, 45 méteres mélységtől kezdve csak kén-hidrogén található a vízben. A térségben ilyen oxigénmentes körülményeket ebben a mélységben még sohasem tapasztaltak ezelőtt.
A Balti-tengeren kívül nagyobb kiterjedésű halálzónák húzódnak a japán partoknál, a Mexikói-öbölben, a Fekete-tengeren és az Adrián is. 1995-ben már 305 tengeri térséget érintett az oxigénhiány, mára számuk 400 fölötti. A hatvanas évek és az ezredforduló között minden évtizedben csaknem megkétszereződött a halálzónák száma. Tavaly a Mexikói-öbölben 17 ezer négyzetkilométeresre hízott az ottani oxigénmentes térség. A jó hír az volt, hogy nem érte el a számítógépes modellel jósolt 25 ezer négyzetkilométeres kiterjedést – errefelé a Mississippi folyón érkező szennyezés a halálzóna fő indoka. A legnagyobb ilyen zónát 2002-ben mérték (nagyjából 25 ezer négyzetkilométernyit), míg a legkisebbet 1988-ban (44 négyzetkilométernyit.) A kutatók gyakori tapasztalata, hogy az egyébként a mélyben élő halak a zónák közelében a felszínhez közel úszkálnak, hogy így jussanak elegendő oxigénhez.
Ahhoz, hogy gátat lehessen szabni a halálzónák terjeszkedésének, meg kellene akadályozni, hogy a parti vizekbe ilyen sok tápanyag jusson. A változás nem elképzelhetetlen: a Fekete-tengerben 1973 és 1990 között több mint 40 ezer négyzetkilométerre nőtt az oxigénhiányos terület. Miután 1989-ben megszűnt a műtrágyák állami támogatása, rohamosan zuhant a tengerbe ömlő tápanyagbevitel, 1995-re jelentősen csökkent a halálzóna.
