Az adott közösség népességének változásait az újonnan alapított, illetve rég elhagyott falvak arányából számították ki. Mindegyik vizsgált vidéken azt tapasztalták, hogy a földművelés elterjedését követően évszázadokon át aránylag stabilan gyarapodott a népesség, de végül mindegyik közösség összeomlott (a populáció létszáma száz éven belül 60 százalékkal csökkent).
A 9 vizsgált régióból 7-ben ugyanolyan előjelei voltak a hanyatlásnak: a népszaporulattal párhuzamosan, az emberek - milyen meglepő - a végsőkig kiaknázták a természeti erőforrásokat. Nomád elődeik ilyen helyzetben tovább álltak volna, a mezőgazdálkodás miatt azonban a neolit ember már kevéssé volt mobilis. Ezért olyan eszközökhöz nyúltak, melyekkel rövidtávon könnyíthettek ugyan helyzetükön, de valójában maguk alatt vágták a fát - a szó szoros értelmében.
"A fenntarthatatlan ütemű fejlődés és az erőforrások szűkössége végső soron katasztrófához vezet"
- vonták le a következtetést Downey és szerzőtársai a Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban megjelent tanulmányukban.
Az egyik vizsgált régió a Párizsi-medence volt. Ezt a térséget a földművelés megjelenését követően 1200 évig egyenletes gyarapodás jellemezte, mígnem - 6225 évvel ezelőtt - a népesség hirtelen megfogyatkozott. Mint kiderült, ennek már 6800 évvel ezelőtt is voltak előjelei, hiszen akkor kezdték kiirtani az erdőket.
Az erdőirtás volt ugyanis a pusztulás egyik biztos előjele. Noha a kutatók nem zárják ki, hogy egy-egy vizsgált vidék elnéptelenedését az éghajlatváltozás, vagy járványok okozták, a legvalószínűbb mégis az, hogy újkőkorszaki elődeink egyszerűen "lelakták" az élőhelyüket, a fenntarthatatlan földművelésnek köszönhetően "lelegelték" a növény- és állatállományt, felélték a termőföldeket, azaz megásták a saját sírjukat.
Mindez mai szemmel, a trópusi esőerdők irtásának elképesztő üteme láttán különösen elgondolkodtató - de legalább most már a baljós előjelek tudatában pusztíthatjuk ki magunkat.
