Johns-Krull ugyanakkor elismerte, hogy a fiatal gázbolygó létezéséről egyelőre nincs perdöntő bizonyítékuk, mert még nem sikerült pontosan megmérni a tömegét. A megfigyeléseik eredményeit minden más elképzelhető megoldással összevetették, „és a bizonyítékok súlya azt erősíti, hogy az egyik legfiatalabb bolygóról van szó, amit valaha észleltek”.
A PTFO8-8695 katalógusjelű csillag nagyjából 1100 fényévre van a Földtől, a feltételezett bolygója pedig kétszer olyan nehéz lehet, mint Naprendszerünk legnagyobb bolygója, a Jupiter.
|
Fantáziarajz a „PTFO8-8695 b” óriásbébiről, amely 11 óránként kerüli meg napját
A. Passwaters/Rice University, via Wikimedia Commons |
A csillagászok eddig már több mint 3300 bolygót fedeztek fel a Naprendszeren kívül, de majdnem mindegyik a mi Napunkhoz hasonló, középkorú csillagok körül kering. Johns-Krull és kollégái május 26-án jelentették be, hogy felfedezték az eddigi legfiatalabb bolygót, a „CI Tau b”-t, amely olyan ifjú, hogy még mindig megvan a gázkorongja, amelyből létrejött.
Az ennyire fiatal bolygók felfedezése komoly kihívás, magyarázta Johns-Krull, mivel relatíve kevés olyan csillagot ismerünk, amely elég fiatal és fényes ahhoz, hogy a mai távcsövekkel kellő részletességgel figyelhessük meg. A megfigyeléseket tovább nehezíti, hogy a fiatal csillagok meglehetősen hevesek, hatalmas anyagmennyiségeket dobnak le magukról, máskor meg elhalványulnak, néha hatalmas napfoltok jelennek meg a „felszínükön”, márpedig ezek a jelenségek könnyen összetéveszthetők bolygók okozta fényingadozásokkal.
|
Az arizonai Kitt Peak 4 méteres távcsövével azonosították a legújabb bolygójelöltet
wikimedia |
Kisebb csillagok körül eleve nehezebb a bolygók észlelése. Az eddigi felfedezések többségét az úgynevezett fedési módszernek köszönhetjük: ha egy bolygó a Földről nézve pont a központi csillaga előtt halad át, akkor a csillag fényessége periodikusan lecsökken. Ezeket a fényváltozásokat észleljük a földi óriástávcsövekkel – feltéve, hogy a csillag elég fényes ahhoz, hogy a mai műszerekkel megfigyelhessük.
Ezúttal egy másik módszert is segítségük hívtak a felfedezés megerősítéséhez: a csillag színképelemzése során jöttek rá, hogy a nap hidrogén (H-Alfa) sugárzása két komponensre bontható: az egyik a lassan forgó csillagból származik, a másik forrása viszont majdnem ugyanolyan erős, viszont mozgásban van, méghozzá 11 óránként hullámzik. Ez viszont ellentmondani látszott a korábbi, fedési módszerrel végzett megfigyeléseknek, miszerint a bolygó a csillag átmérőjének alig 3-4 százaléka, így kizárt, hogy önmagában képes legyen akkora erejű sugárzást kibocsátani, mint a központi csillaga. Így jöttek rá, hogy a nap fújhatja el a vészesen közel keringő bolygója gáztartalmát.
Az óriásbébi a csillagászok szerint a napjától távolabb jöhetett létre, de a csillag gravitációs vonzereje olyan közelre sodorta, ami már végzetes lehet. A bolygó sorsa viszont még nem feltétlenül pecsételődött meg, túlélése nagyban függ attól, hogy milyen intenzív a nap pusztító hatása.
