– Két évvel korábban startoltak, mint a Facebook – megfordul néha a fejében a gondolat, hogy akár a Facebook-alapító milliárdosok helyében is lehetne?
– Sem az elején, sem később nem láttam azt a lehetőséget a Wiwben, hogy ezt el lehetne adni a világnak. Egyszerűen nem volt hozzá megfelelő a környezet, sem nyelvi, sem pénzügyi értelemben. Talán jellemzőnek tekinthető az a példa, hogy amikor egy év múlva kinőttük a szervert és kellett vásárolni egy új, nagyobb teljesítményű kiszolgáló számítógépet, végül részben a felhasználók dobták össze az árát, mert a nagybefektetők nem láttak benne fantáziát. 2005-ben a felhasználói felületet lefordították 16 különböző nyelvre (az addig Wiwnek hívott oldalból akkor lett Iwiw, azaz „nemzetközi ki kicsoda), és volt szándék a külföldi terjeszkedésre, de én abban már nem vettem részt, nem hittem benne. Valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy egy olyan oldalnak, amit magyarok csinálnak, szerte a világban emberek milliói majd szívesen megadják a személyes adataikat és nyilvánosságra hozzák rajta a kapcsolataikat. Az első időkben a kritikus tömeg eléréséhez az is kellett, hogy valóban az ismerőseink jöttek föl a Wiwre: azok az emberek, akikkel együtt dolgoztunk, tanultunk vagy buliztunk. Azaz, fontos volt a személyünk és a kapcsolati hálónk – ezt így máshol nem tudtuk volna felépíteni.
– Az Iwiw fejlesztésénél másoltak valamilyen létező oldalt?
– Egy az egyben biztosan nem, ez saját szellemi termék volt. A legfontosabb ötletet a szociometria, vagyis a szociális kapcsolatok grafikus ábrázolása adta, amivel először a gimnáziumban találkoztam, illetve láttam, hogy a szociológushallgató Vinczellér Katalin színes ceruzával rajzolt egy ilyen kapcsolati hálót, az is nagyon inspiráló volt. Akkoriban már létezett a SixDegrees.com nevű oldal, a szociális kapcsolati portálok egyik őse, ahol meglehetősen kezdetlegesen, e-mailben lehetett visszaigazolni az ismeretségeket. De azok közül az oldalak közül, amelyeket a Facebook előképének szoktak nevezni, a Friendster az Iwiwhez hasonlóan 2002-ben indult, a MySpace 2003-ban, vagyis nem nagyon volt hova nyúlni mintáért.
– Mikor érezték úgy, hogy a közösségi oldal túlnő önökön, és már nem tudják tovább a régi módon működtetni?
|
| Az első tízezer felhasználó kapcsolati hálója |
– A projekt az első öt évben rengeteg pénzt és munkát „elfogyasztott”, és nem volt a láthatáron olyan üzleti modell, amely biztosítani tudta volna a fejlesztéshez szükséges forrásokat, meg azon felül esetleg a profitot. Tudtuk, hogy fontos dolgot csinálunk, mert láttuk, hogy nagy hatással van az internethasználatra, az internethez való viszonyulásra: például addig a fórumozás és a legtöbb közösségi tevékenység anonim módon zajlott, az Iwiwen viszont mindenki a saját nevén volt jelen, ami megváltoztatta a beszélgetések és a viták minőségét. Tanulságos volt megtapasztalni, hogy a felhasználók – azzal, hogy használják, illetve a visszajelzéseikkel formálják az oldalt – milyen fontos alkotórészei a sikernek. 2005-ben volt egy nagy átalakítás, onnantól már fényképeket is fel lehetett tölteni, e-mail értesítést küldött a program, ha valaki visszaigazolt vagy bejelölt egy ismerőst, ezek a lehetőségek rengeteg új felhasználót hoztak, akkoriban napi hatezer új regisztráció érkezett. A klasszikus banner hirdetések ellen sokáig harcoltam, csak kulturális témájú reklámok voltak évekig az oldalon, ám abban a fejlődési tempóban ezzel még az üzemeltetés költségeit sem nagyon lehetett kitermelni.
– Hol érte el a növekedés a csúcsot?
– Nagyjából 4,7 millió regisztrált és 4 millió aktív felhasználó környékén, akik közül naponta 1,2-1,3 milliónyian jelentkeztek be.
– Amikor végül az Iwiw eladása mellett döntöttek, a korabeli sajtóhírek szerint az árnál is fontosabbnak tartották, hogy olyan tulajdonoshoz kerüljön az oldal, aki garanciát jelent a hosszú távú fejlesztésre és üzemeltetésre. Ebből a szempontból helyesnek gondolja ma az akkori döntést?
– Mindenképpen. Azzal hogy az Origót is tulajdonló T-csoport lett a vevő, sikerült garantálni az adatok biztonságát, ami nagyon lényeges szempont volt. A szerverprobléma is tartósan megoldódott, és a folyamatos fejlesztésre is jutott pénz.
– És jó üzletet csinált a vevő is?
– Ezt nyilván tőlük kellene inkább megkérdezni, de azt gondolom, hogy összességében nekik is megérte. Komoly versenyfutás zajlott akkor az Iwiwért, mert nyilvánvaló volt, hogy aki megveszi, az még sokáig a magyar internet legnagyobb szereplője marad. Az Origo ezzel hosszú évekre stabilizálta a piacvezető helyzetét, számos olyan előnyhöz jutva, amit nem lehet az Iwiwnél jelentkező bevételben mérni.
– Mennyi pénzt kaptak az Iwiwért?
– A végső szám nem került nyilvánosságra, de az egymilliárd forint körüli adat, ami a sajtóban szerepelt, reális. Nekem akkor ötszázalékos tulajdonrészem volt, ami azt jelenti, hogy nagyjából ötvenmillió forintot kaptam, ami után még adózni is kellett. Abból a pénzből kiköltöztem Berlinbe, ott éltem öt évig, elindítottam egy új vállalkozást, de az igazán nagy sikerre még várni kell.
– Az Iwiw után is az online üzletben maradt?
– Az eladás után úgy éreztem, hogy egy kicsit belefáradtam az internetbe. Egy darabig még foglalkoztam az Iwiw ügyeivel, először itthonról, majd távmunkában, de azután inkább az elektronika, a hardveres terület felé indultam. Az volt az elképzelésem, hogy ha valakinek van egy ötlete, mondjuk egy mobillal távirányítható kávéfőző, akkor én segítek neki megtenni az első lépést, elkészítem a működő modellt. Menet közben derült ki, hogy egyrészt ez egy nagyon tőkeigényes műfaj, másrészt rengeteg új ötlet van ugyan, de ezek között nagyon kevés az olyan valódi újdonság, aminek tényleg van értelme. Viszont rendkívül érdekes munka, nagyon szerettem.
– Az Iwiw közelgő lekapcsolásáról szóló hírek kommentjei között akadt olyan vélemény, hogy sokan szívesen használnák továbbra is az oldalt, de ők nem igazán érdeklik a hirdetőket, nem éri meg a kedvükért fönntartani. Mennyire ért egyet ezzel?
– Az infrastruktúrát nagyon sokba kerül működtetni, és csak akkor éri meg, ha van elég reklám, amit viszont a felhasználók nem igazán szeretnek. Nyilván lehetne valamilyen köztes megoldást is keresni, például törölni azokat, akik fél éven keresztül nem lépnek be, de az alapproblémát ez nem oldaná meg. Azt gondolom, hogy a bezárás szomorú, de érthető lépés.
– Lát mostanában olyan magyar online fejlesztést, amiből az Iwiwhez hasonló nagy dobás lehet?
– Elsőre a Prezi jut eszembe. Ők talán el tudják kerülni azokat a buktatókat, amelyekről az Iwiw indulása kapcsán beszélgettünk, leginkább azzal, hogy már az elején kivitték a projektet az USA-ba. Ez nagyon jó lépés volt, de az Iwiwvel, ahogyan már mondtam, nem tudtuk volna megcsinálni.
