Antiprotonokból álló vékony sávot észleltek a Föld körül. A felfedezés, amelyről az Astrophysical Journal Letters című asztrofizikai szaklap online kiadásában számolt be egy nemzetközi kutatócsoport, azt a feltevést bizonyítja, miszerint a Föld mágneses mezeje antianyagot is képes csapdába ejteni.

Az antiprotonokat a Pamela (Payload for Antimatter Exploration and Light-nuclei Astrophysics) nevű orosz-olasz műhold segítségével észlelték, amelyet 2006. június 15-én bocsátottak fel Bajkonurból. A Pamela akkor fedezte fel az antianyag-részecskékből álló sávot, amikor az úgynevezett dél-atlanti mágneses anomálián keresztül haladt át. (Ezen a területen a mágneses mező védőpajzsa az átlagosnál gyengébb és itt még a relatíve alacsonyan szálló műholdak elektronikus berendezéseit is komoly meghibásodás érheti.)

A műhold sok ezerszer több antiprotont észlelt, mint ami bárhol máshol a világűrben a "normális" részecskebomlás eredményeként jön létre. A BBC online tudományos rovata által közzétett hír szerint a műhold eredetileg a kozmikus sugárzást – a Napból, valamint a Naprendszeren kívülről érkező nagyenergiájú töltött részecskék - természetét kutatta. Mint a kutatócsoport rámutat, az antianyag az úgynevezett Van Allen sugárzási övezetben, a "közönséges" anyag gyűrűi közé "ékelődött". A tudósok szerint itt annyi antianyag lehet, hogy ezt a jövendő űrhajók "üzemanyagaként" is lehetne hasznosítani.

"Ez a sáv a legbőségesebb antiproton-forrás a Föld közelében" – hangsúlyozta Alessandro Bruno, a Bari-i Egyetem kutatója, a tanulmány társszerzőinek egyike. A csapdába ejtett antiprotonok mindamellett elvesznek, ha a légköri töltött részecskékkel kerülnek kölcsönhatásba - tette hozzá a szakember. "Különösen erős ez a folyamat kis magasságban, ahol főleg e kölcsönhatás okolható az antiprotonok számának csökkenéséért. Néhány száz kilométer magasságban azonban a veszteség már lényegesen kisebb, itt tehát még számottevő mennyiségben nyerhető antiproton" - magyarázta Alessandro Bruno.

A van Allen sugárzási övezet a Föld feletti, elektromosan töltött részecskéket tartalmazó kettős gyűrű, amelyet az első amerikai műholdak, az 1958. január 31-én felbocsátott Explorer-1, valamint ugyanazon év március 26-án útnak indított Explorer-3 mérési adatai alapján fedeztek fel. A belső öv a Föld felett 2000-5000 kilométer között helyezkedik el és 10-50 MeV (megaelektronvolt) energiájú protonokból áll. A külső öv, amely főleg elektronokból áll, nagyjából 6000-10 000 kilométer vastagságú, de a két zóna nem válik el élesen egymástól. A Föld mágneses tere fogja be a Napból felénk tartó részecskéket, elsősorban elektronokat és protonokat, valamint az atmoszférában zajló ütközésekből kifelé tartó részecskéket. A töltött részecskék a mágneses erővonalak mentén, az erővonalak körül spirális pályán mozognak: oda-vissza repülnek az övezetekben a Föld északi és déli pólusa között, mintha tükrök vernék vissza őket. A pólusoknál a sugárzási övek nyitottak, ezért az elektronok könnyen lejutnak az atmoszféra felső rétegeibe, s ott elnyelődnek. A részecskék száma erősen ingadozik, elsősorban a geomágneses viharok következében. A földi mágneses tér viharait pedig a Nap viharai, vagyis a Nap mágneses terének változásai, a Napból kilökődött plazma, a napszél változásai idézik elő.