Hogy miért nem, arra éppen Magyarország kínál példát: ha egy zsugorodó gazdaságú ország szinten tartja – illetve az EU-támogatások trükkös elszámolásával némiképpen még növeli is – a „kutatás-fejlesztési” büdzsét, akkor még abban az esetben is előrébb kerül az innovációs rangsorban, ha a tényleges folyamatok inkább a hátrasorolást tennék indokolttá. Az új mutató négy területen méri majd az innovációs aktivitást: a bejegyzett szabadalmak száma, a tudásintenzív iparágakban foglalkoztatottak aránya, a tudás intenzív iparágak nemzetközi versenyképessége, illetve az innovatív szektor foglalkoztatási trendjei alapján határozza meg, hogy melyik tagállam mennyire innovatív.

A bizottság közzétett egy gyorslistát is, még a régi mérési metódus alapján, a 2010-es uniós átlaggal történt összehasonlítás módszerével. A publikált adatok szerint az EU innovációs rangsorát Svédország, Németország, Finnország, Luxemburg és Dánia vezeti (mindegyik érintett államban az uniós átlagszint 120 százaléka fölött járnak). Magyarország egyelőre alulról figyeli az uniós átlagot, viszont ezzel a produktummal is vezeti az új EU-tagok mezőnyét.

Maga az EU továbbra is a világ egyik innovációs centruma, nagyjából az Egyesült Államokéhoz hasonló kibocsátással. Svájc 20 százalékkal van az uniós átlag fölött, Japán pedig 130 százalékon, azaz nagyjából Svédország és Németország színvonalán áll. Az Európai Bizottság tavaszi részletes innovációs pillanatképe szerint az EU-ban egyre nő a szakadék az innovatív és a lemaradó országok között, Magyarország pedig ebben a bontásban továbbra is a „bal parton”, a gyengén teljesítők között van.

Olaszország, Spanyolország, Portugália, Csehország, Görögország, Szlovákia, Málta és Litvánia társaságában a harmadik kalapban, az úgynevezett „mérsékelt újítók” csoportjában helyezkedik el, Lengyelország, Lettország, Románia és Bulgária pedig még mélyebben, a „szerény innovátorok” között, akik még az uniós átlagérték felét sem érik el.

Az egy évvel korábbi állapothoz képest kilenc ország innovációs indexe romlott. Szerény mértékben Magyarországon is csökkent az innovativitás (a legdrasztikusabb visszaesést Bulgária és Málta teljesítményében regisztrálták). A hazai kormány ennek ellenére győzelmi jelentéseket tesz közzé: az illetékes államtitkár, Cséfalvay Zoltán egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt tíz év (egy másik közlemény szerint az elmúlt két évtized) legjobb eredményét értük el.

Ami tény: tavaly a KSH adatai alapján a GDP 1,29 százalékát költöttük K + F-re, a megelőző esztendőhöz képest nyolcszázalékos volt a növekedés, nagyrészt az üzleti szféra bővülő ráfordításai miatt. A számok értékeléséhez azonban érdemes felidézni, hogy 2012-ben csökkent a GDP, a K + F-ráfordítás viszont relatíve stabil összeg, amelyet nagyrészt uniós források táplálnak. A trükk is elsősorban ezen a területen jelentkezik: az egyetemek és egyetemi kutatóhelyek viszonylag sok K + F-pályázati pénzt hoznak el, ám nyílt titok, hogy – jelentős részben a szférát érintő egyre durvább megszorítások miatt – a támogatások jelentős hányadát a saját működésükre költik, vagyis ezek az összegek csak töredékesen jelennek meg az innovációban.

A másik probléma a K + F-büdzsé összetétele: még mindig az állam (illetve inkább az EU) biztosítja a források nagyobbik felét, miközben – ahogyan arra Korányi László, a Nemzeti Innovációs Hivatal (NIH) elnöki feladatait teljes hatáskörben ellátó elnökhelyettes is felhívta a figyelmet – a fejlett innovációs struktúrával rendelkező országokban a magánszféra a K + F-ráfordítások 70-80 százalékát fedezi. Az is egyértelmű, hogy a magyar exportban régiós összehasonlításban is nagy a magas innovációtartalmú termékek aránya, ám ez az eredmény a multinacionális tőke fokozott jelenlétének és nem általában a magyar gazdaság kiemelkedő innovativitásának köszönhető.