Képzeljük el, hogy ülünk Grönland fagyos partjain, és gondolatban ugorjunk előre néhány évszázadot. Minden előrejelzés szerint azt tapasztaljuk, hogy a hatalmas jégtakaró elolvadt és az olvadékvíz beleömlött a tengerbe. Azt várnánk, hogy a hullámok maguk alá temetnek, miként teszik ezt távoli vidékeken, ám Grönlandnál a szárazon ücsörgünk, jóval a tenger szintje fölött. 

Jerry Mitrovica, a Harvard Egyetem geofizikusa szerint mélyen alattunk lenne a tenger szintje.

Őrült beszéd, de van benne rendszer. Hogy ez miként lehetséges? Úgy, hogy a tenger szintje egyáltalán nem vízszintes. Kiemelkedések és besüllyedések jellemzik a felszínét, amit persze nem látunk a nagyon lapos lejtőszögek miatt. A tenger „domborzata” alig változott az elmúlt néhány ezer évben, mostanság azonban, ahogy egyre több édesvíz kerül az óceánokba, a dombok és völgyek elhelyezkedése és mérete is módosul.

Úgy tűnik, hogy ha New Yorkot egyszer majd elborítja a víz, az óceán túloldalán, pl. Skóciában nagy területek kerülnek szárazra. A háttérben fizikai alapelvek állnak. Ezekkel már a XIX. században tisztában volt Robert Woodward amerikai kutató. Rájött, hogy bármely nagy tömeg a föld felszínén, legyen az jégtakaró vagy kontinens, jelentős gravitációs hatást fejt ki az azt körülvevő tengervízre, mely mintegy nekitámaszkodik a jég peremének. Olvadás esetén ezek a magasabb vizek lesüllyednek. 1888-ban Woodward cikket írt arról, mi történik a tengerszint emelkedésekor. 1976-ban William Farrell és James Clark figyelembe vették a gravitáció hatásait, és úgy próbálták kiszámítani, hogyan változott a tengerszint, miután az északi jégtakarók elolvadtak. Clark és Craig Lingle ugyanezt az elvet alkalmazta annak kiderítésére, mi történne, ha a nagyon érzékeny nyugat-antarktiszi jégtakaró elvékonyodna vagy elolvadna. Azt kapták, hogy a tengerszint a föld nagy részén emelkedne, de a déli óceánok egyes részein süllyedne. Közleményük nem akárhol jelent meg, mint a Nature-ben, mégis alig kapott visszhangot. Az oceanográfusok továbbra is azzal számoltak, hogy a globális tengerszint, úgy, ahogy van, ilyen esetekben emelkedni fog.

A föld több száz helyén felállított mérőműszerek lassú emelkedést mutattak a világóceán szintjében, ám nagy regionális eltéréseket is tapasztalni. Az 1990-es években a TOPEX/Poseidon műhold első alkalommal adott globális képet az óceánokról, és megerősítette a tengerfelszín egyenetlenségeit. Először az oceanográfusok a jégkorszak utóhatásaiban látták a változás okát. Jó ideje ismert, hogy a jégtakarók roppant súlya bemélyeszti a földkérget, s eközben a mélységi kőzetek oldalirányba préselődnek, a környező régiók pedig felpúposodnak. A jég elvonulása után e nyomás megszűnik, a kéreg visszaemelkedik eredeti állapotába. Legalábbis így képzelték, mert a gravitációt nem vették számításba. Az észak-amerikai és az eurázsiai jégtakaró tömege olyan nagy volt, hogy mintegy 500 méterrel süllyedt alatta a kéreg. Amikor a jég kb. 20 ezer éve olvadni kezdett, a kéreg eleinte gyorsan emelkedett, de később e folyamat lelassult. Helyenként azonban még mindig tart az emelkedés, pl. a Hudson- öböl környéke évi egy centiméterrel emelkedik.

A jégkorszak utáni események azonban nem adnak magyarázatot minden helyi változásra a jövőre nézve. Mitrovica és munkatársai modellkísérletei során kiderült, hogy ha Grönland jegét teljesen eltávolítják, gravitációs hatásra az egykori jég környezetében mintegy 2000 kilométeres sávban süllyedni fog a tengerszint. Grönland jegének teljes eltűnése azzal járhat, hogy Észak-Skócia körül a tengerszint három, Izland környékén pedig tíz méterrel is süllyedhet. Számítások szerint Grönland teljes jégtelenedése hét méterrel emelné a világtenger szintjét, azonban Európa nagy része körül ez az emelkedés sokkal kisebb lenne. Rosszul járna viszont Dél-Amerika, ahol a vízszint emelkedése elérné a tíz métert. Ha viszont hozzáveszik a nyugat-antarktiszi jég elolvadását, az 3-6 méterrel emelné a tengerszintet, és ugyancsak megváltoztatná annak „domborzatát”. Az Antarktisz környékén csökkenne a tengerszint, Dél-Amerika legdélebbi vidékein kissé, a világ többi részén jóval átlag fölött emelkedne a vízszint.

Jelenleg Grönland kétszer annyi jeget veszít, mint az Antarktisz, de hogy az előbbi jégtakarója mikor olvadhat el, abban teljes az egyet nem értés. A nyugat-antarktiszi jégtakaró sorsát még nehezebb megítélni. E jégtömeg jó része a tengerszint alatt van, ezért nagyon sebezhető. A melegebb víz gyorsabban olvasztja a jeget, mint a melegebb levegő, így a destabilizálódó jégtakaró hamarabb elolvadhat, mint a grönlandi. Hasonló történhetett a 130 és 114 ezer év közti időszakban, amikor a globális átlaghőmérséklet kb. 1-2 fokkal volt magasabb az ipari forradalom előtti időkénél. Ezt a szintet körülbelül a század közepére érhetjük el. A korabeli tengerpartok tanulmányozása nyomán arra jutottak, hogy az átlagos tengerszint 4-6 méterrel volt magasabb a mainál, és ez – így vélték eddig – egyedül a grönlandi jég olvadása miatt történt. Mitrovicáék azonban a helyi tengerszintváltozások ismeretében újraelemezték az adatokat, és arra jutottak, hogy a vízszint nyolc méterrel is magasabb lehetett a mainál, és ehhez mind az északi, mind a déli jégtakaró hozzájárult. Mindezek alapján, ha valaki a nagy olvadás után biztos száraz helyet keres, Grönland környékén bizonnyal talál is.

Ha Grönland jege elolvadna, a környezetében erősen csökkenne a tengerszint