Adnak az Alföldnek...
A tervezet az indoklás szerint is az illegális kútásás általánosan elterjedt szokását kívánja legalizálni, ugyanakkor gyökeresen ellentétes a kormány által márciusban publikált vízstratégia célkitűzéseivel.
A mezőgazdaságból élők támogatása és a bürokráciacsökkentés érthető politikai cél (különösen a kampányban), a választott eszközzel azonban akadnak gondok: ha a módosítás szövegét összevetjük a kormányportálra márciusban kikerült nemzeti vízstratégiával, kiderül, hogy a kormánynak, illetve a javaslatot benyújtó kormánypárti képviselőknek gyökeresen eltérő elképzelésük van a vízfelhasználásról. A nemzeti vízstratégia több évtizedes tudományos vizsgálat és monitoring eredményeit összefoglalva megállapítja: az öntözés területén is jelentősen nőtt a felszín alatti vizek felhasználása, ami a felhasználható vízkészletek csökkenését okozza.
A dokumentumban szerepel az engedélyezés átalakítása, de kizárólag egynyári, rendszeresen megújítandó (és a vízkészlet fogyatkozása esetén visszavonható) öntözési engedélyekről van szó. „Az öntözési célú vízigények kielégítését elsősorban felszíni vízkészletekből kell megoldani, mivel ezek megújulása biztosított” szögezi le a stratégia, jelezve: a tudomány és a vízügy képviselői (az anyag összeállítói) egyáltalán nem arra gondoltak, hogy a földek öntözését ezentúl az ingyen és engedély nélkül vételezhető talajvízből kell megoldani. Azt is leírják, hogy ez az út miért járhatatlan:
„A Duna–Tisza közén évtizedek óta csökken a talajvíz szintje, a felszín alatti víztől függő élőhelyek károsodnak, a víznyerés egyre nehézkesebb és költségesebb. Ennek hatására helyenként markánsan változik és degradálódik a táj, csökken a mezőgazdasági termelés biztonsága, holott a terület jelenleg mintegy kétszázezer lakos számára biztosít élelmezést, illetve valamilyen pótlólagos megélhetési forrást. (...) Ugyanakkor említést érdemel az engedély nélkül létesített és üzemeltetett kutakból történő öntözés hathatósabb jogi szabályozása és ellenőrzése. Felül kell vizsgálni az öntözési vagy más, mezőgazdasági célú vízhasználat díjmentességének illetve támogatásának kérdését.”
Összefoglalva: a kormányzati dokumentumot összeállító tudósok és mérnökök az engedélyezés szigorítására és a vételezett víz – mint korlátozottan rendelkezésre álló környezeti erőforrás – díjasítására (illetve a költségek részbeni kompenzálására) tettek javaslatot, aminek most pont az ellenkezőjével próbálkoznak a törvényjavaslat benyújtói. Hogy mekkora a gond az Alföldön a talajvíz, azt az egyik legfontosabb zöldség- és gyümölcstermesztési térségnek számító Mórahalom térségében készített korábbi vizsgálat világítja meg. A tanulmány szerint az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag az összes fúrt kútban csökkent a vízszint (a sokéves átlaghoz képest mintegy másfél méterrel), részben az öntözés miatt:
„A Duna−Tisza közi hátság az elmúlt két évtizedben a talajvízkészletek csökkenése következtében jelentős környezeti problémával került szembe. Egy igen tartós száraz időszak (az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek közepéig) és a felszíni vizek hiánya miatt a talajvizekből történő öntözés (kiegészülve a rétegvizek nagyarányú kitermelésével) jelentős talajvízszint-süllyedést eredményezett.” Ez azonban a problémának csak az egyik ága. A másik, hogy a talajvízkutakból nyert víz minősége nem megfelelő: „A talajvizek minősége a Duna−Tisza közére általánosan jellemzően Ca/Mg hidrogén-karbonátos, azonban előfordulnak kloridos és szulfátos jellegű vizek is. Összes sótartalma általában nem túl magas, de a szikes területekre jellemző magasabb sómennyiség is előfordulhat” – írja a tanulmány, amiből az is következik: a hatósági engedélyezésre azért is szükség lenne, hogy csak olyan víz kerüljön a földekre, amelynek az összetétele alkalmas a mezőgazdasági öntözésre, illetve nem okoz szikesedést.
A törvényjavaslatba szépségtapaszként bekerült, hogy a kutak használatát – kérelemre vagy hivatalból – a hatóság korlátozhatja vagy megtilthatja. Ez azonban a gyakorlatban nyilvánvalóan csak akkor jelentene valós természetvédelmi kontrollt, ha lenne hatósági kapacitás a vízhasználatok ellenőrzésére (jelenleg ugyanis nincs), és a vízügyi felügyelőségek az ellenőrzés során nem találnák szembe magukat a szabad öntözést preferáló kormányzati elvárásokkal.
