Felfedezők kérték
A helyes megfejtők között akár a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata díszpéldányait is kisorsolhatnánk, de nem tesszük – túlságosan könnyű a feladvány egy ilyen értékes ajándékhoz. (Papcsák úr amúgy az egyik, éppen a fesztiválról startoló projekt szervezőjeként és támogatójaként került a képbe: szívügye a Közép-Ázsia Expedíció.) Foglalkozzunk inkább a rendezvénnyel, amely első a maga nemében: a magyar kutatóexpedícióknak még sosem szerveztek „miniexpót”, pedig a közönséget – legalábbis a sajtó felől így látszik – igenis érdeklik ezek a sport- és/vagy tudományos teljesítmények.
Az alapkérdés éppen az, hogy sportról, vagy inkább tudományról van szó. Nagy Balázs geográfus, A Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítvány elnöke, a fesztivált szervező Földgömb magazin főszerkesztője szerint egyértelműen az utóbbiról: a kutatóexpedíciókat többek között az különbözteti meg a „sima” expedícióktól, hogy esetükben a fizikai teljesítmény nem a cél, hanem csupán az egyik feltétel a tudományos eredmények eléréséhez. (Az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének docense saját expedíciós tapasztalatok birtokában beszél: tíz éve visszatérő vendég az Antarktiszon.)
A másik fontos differencia a csapatok összetétele: a kutatóexpedíció csak (vagy főleg) tudósokból és szakértőkből áll, celebeket – vagy éppen politikusokat – ritkán cipelnek magukkal. A kutatóexpedíciónak minden esetben van feltáró, felfedező funkciója (nem feltétlenül földrajzi értelemben), és az is az elvárások közé tartozik, hogy a végén előálljanak valamilyen tudományosan értékelhető, publikációként is közölhető nóvummal.
– Folyamatos kutatás expedíciós körülmények között – fogalmazza meg a lehető legrövidebb definíciót Nagy Balázs, feloldva rögtön a meghatározásban rejlő ellentmondást is: ez a műfaj abban különbözik – mondjuk – a Déli-sark felfedezésétől, hogy nem elég egyszer odamenni a helyszínre a sikerhez. Állandó, vagy inkább visszatérő jelenlétre van szükség: az Antarktiszon például évente nagyjából 100 napig tart a kutatási szezon – utána az ember hazamegy, vizsgálja és rendszerezi a mintákat, elolvassa az időközben megjelent szakirodalmat, új technológiákkal ismerkedik, oktat, szervez, pályázik, támogatásokért szaladgál, hogy aztán a következő szezont megint a terepen tölthesse.
– Ha nem nemzetközi vállalkozásról van szó, akkor mindig a finanszírozás biztosítása a legnehezebb – hangsúlyozza a geográfus, rávilágítva arra az általánosabb érvényű problémára, hogy nálunk a kutatásmenedzsment (szemben a nyugati országokkal) elég gyenge lábakon áll. Ebből is adódik a Közép-Ázsia Expedíció sajátos marketingötlete: a történelmi korok nagy magyar felfedezőinek útját (mutatis mutandis) megismétlő tudományos csapatot Hídvégi-Üstös Pál extrém sportoló kíséri, aki 18 ezer kilométert tervez megtenni gyalog, kerékpáron, tevén és egyéb low-tech eszközökkel, biztosítva, hogy a bulvármédiának is legyen miért odafigyelni a 150 évvel ezelőtti és a mai botanikai, etnográfiai viszonyokat összehasonlító tudósokra.
A pénzt és a reflektorfényt sokszor éppen az tartja távol, hogy a nagyközönség nem tud a kutatóexpedíciókról – ezen változtatnának most a Felfedezők Napja rendezői, egy pillanatnyi figyelmet kérve a felfedezőknek. Heiling Zsolt, a szervező cég ügyvezetője szerint egy akár több évtizedes, nem is feltétlenül változatlan szereplőkkel zajló kutatási program és a közönség „találkozását” is meg lehet szervezni: a szombati eseményre nyolc, jellegében, időtartamában és a tudományos teljesítményt tekintve is nagyon különböző projektet gyűjtöttek össze (információink szerint azért „csak” ennyit, mert az egynapos fesztivál tér- és időbeli kereteibe több nem fért bele).
Közülük a már említett Közép-Ázsia Expedíció – Magyar Felfedezők Nyomában nevű kezdeményezés most indul, a Magyar Tudományos Afrika Expedíció pedig a 80-as évek végén futott, vagyis a látogatók némiképp a magyar expedíciózás múltjába és jövőjébe is betekinthetnek. Gazdára talál egy díj is: a Magyar Felfedező Nagydíjat az elmúlt évek legizgalmasabb kutatási eredményeit produkáló expedíciójának szánják (úgy tudjuk, a 20 év alatt 30 kilométernyi olaszországi barlangjáratot feltáró Gortani Expedíció, illetve a bakonyi Iharkút mellett dolgozó Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció jutott a döntőbe).
Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy kutatóexpedíciót szponzorálni – akár az állam, a „politika” részéről – nem is olyan halva született PR-ötlet, mint első pillantásra hinnénk. A tudósok rendszerint jobban vigyáznak magukra, mint például a hegymászók (vagyis sokkal ritkábbak a tragédiák és a „rossz hírek”), egy jól előkészített program pedig garanciát kínál az eredményre, vagyis szinte biztosan lesznek a végén learatható babérok. És van még egy fontos szempont, amire a potenciális támogatók ritkán gondolnak: még mindig a kutatóknak van a legnagyobb esélyük rá, hogy a szárazföld olyan pontjaira is eljussanak, ahol még nem járt ember, az ilyesmi pedig akkor is szenzáció, ha egyébként nem találnak semmit.
