Csodaország kurzusai

A tömeges ingyenes kurzusok ötletével és technikai hátterük kifejlesztésével már évekkel ezelőtt több oktató is foglalkozott a kaliforniai Stanford Egyetemen. A lökést az adta meg, amikor 2011-ben a Stanford kísérletképpen három ingyenes online kurzust indított. A tanárok is meglepődtek, amikor mindháromra százezernél is többen iratkoztak fel, több mint százötven országból.

"Olyan, mintha lenne egy piros meg egy kék kapszula, és ha beveszed a kéket, akkor visszamehetsz a tanterembe. De én a pirosat vettem be és megláttam Csodaországot "

Innentől nem volt megállás. Az „eredeti” három kurzus csapatából Daphne Koller és Andrew Ng hamarosan megalapította a coursera.org oldalt, amely ma már 62 egyetem több mint háromszáz kurzusát kínálja 3,1 millió diáknak. Sebastian Thrun és Peter Norvig több mint 160 ezer diákot vonzó, a mesterséges intelligenciáról tartott kurzusából pedig az Udacity internetes oldal nőtt ki, amely ma már 24 kurzust kínál. A Massachusetts Institute of Technology, az MIT sem akart lemaradni: hamarosan megalapította saját online platformját, amelyhez később a Harvard is csatlakozott, és edX néven működik.

Az első kurzusok témái az informatikára, programozásra korlátozódtak – nem meglepő módon. Ma már azonban szinte bármit lehet tanulni: szociológia, jog, gazdaságtan, matematika, orvostudomány és biológia is szerepel a témák között. Az órák nagy része angol nyelvű, de a Courserán már kínai, spanyol, francia és olasz nyelvű kurzust is találunk. Európa sem akar lemaradni: a minap bejelentették az OpenupEd indulását.

Nem csak videófelvétel

De hogyan is működnek ezek a kurzusok? A legfontosabb, hogy nem egyszerűen felveszik videóra és feltöltik az internetre az egyetemen elhangzó tanórákat. Speciálisan az internetes megjelentési formához igazítják az órák menetét: a felvételeket 10–20 perces logikai egységekre bontják, ezek végén, vagy akár közben is kérdéseket kapnak a diákok.

Első kurzusom oktatója, Charles Severance, azaz „dr. Chuck” a videókat íróasztalánál rögzítette, így minden órának olyan hangulata van, mintha közvetlenül nekem magyarázna. És nem csak őt látom a képernyőn: ő a jobb oldalon ül, míg a felület nagyobb részét, a bal oldalt a vázlat vagy egyéb segédanyagok foglalják el. Erre pedig, mint egy interaktív táblára, ő a kezében lévő tollal írni is tud, vagy a fontosabb szavakat aláhúzni. És nem csak ő „beszél”: egyes témáknál külső videofelvételeket mutat. A kurzus érdekes volt és hasznos, ám nem túl nehéz: heti 1-2 órát kellett arra szánnom, hogy megnézzem a videókat és kitöltsem a tesztet.

A héten azonban belekezdtem második MOOC-omba, egy gazdaságtörténeti órába a melbourne-i egyetemen. Már az első óra megizzasztott: a 20-40 perc helyett másfél órányi videót kaptam, és kötelező olvasmány is van minden témához. A téma nehézsége miatt már azt is tudom értékelni, hogy az előadást bármikor megállíthatom, vagy egy-egy részletét újramegnézhetem: enélkül nem tudnék mindent lejegyzetelni, és az is hasznos, hogy ha valamit nem értek, a Google segítségével gyorsan képbe kerülök.

A számonkérés történhet teszt formájában, ekkor azonnal értékeli a gép az eredményt. Ha esszét kell írni, azt a diáktársak értékelik: kutatások azt mutatják, hogy öt diák értékelésének átlaga majdhogynem megegyezik azzal, mint ha a tanár értékelne. A hallgatók a kurzushoz tartozó internetes fórumon beszélhetik meg a felmerülő kérdéseket – és tanulnak egymástól. Mert ez a MOOC egyik legfontosabb célja: létrehozni egy közösséget a világ minden tájáról feliratkozott diákokból, akik 8–10 hétig együtt dolgoznak.

Az egy városban lakók személyesen is tanulócsoportokat alkothatnak, a távoliak az interneten oszthatják meg egymással tudásukat. (Előbbit sajnos nem tapasztaltam meg: egyetlen budapesti „osztálytársam” hamar eltűnt.) Ha valaki nem ért valamit, és feltesz egy kérdést a fórumon, a Coursera adatai szerint átlagosan 22 percen belül választ kap – ugyanis minden időzónában vannak diákok, valaki mindig épp ébren van.

A tanárok rákattannak, és nincs megállás

De miért jó ez a tanároknak és az egyetemeknek? Előbbiek elhivatottságból csinálják: megbabonázza őket, hogy pár száz fős hallgatóság helyett tíz- vagy százezrekhez jut el az előadásuk. „Azután, hogy ezt csináltam, nem tudok többé a Stanfordon tanítani. Olyan, mintha lenne egy piros meg egy kék kapszula, és ha beveszed a kéket, akkor visszamehetsz a tanterembe tanítani a 20 diákhoz. De én a pirosat vettem be és megláttam Csodaországot” – magyarázta Sebastian Thrun, az egyik első MOOC-oktató, az Udacity alapítója a Mátrix című film híres jelenetére utalva.

Az én egyik tanárom, dr. Chuck is rajongó: az első órán elmondta, hogy már a hetvenes években, amikor elkezdett az internettel foglalkozni, arról álmodott, hogy így taníthat. A Princeton Egyetemen tanító szociológiaprofesszort, Mitch Duneiert az fogta meg, milyen sok és milyen mély kérdéseket kapott csupán órákkal az első online előadása után. „Három hét alatt több visszajelzést kaptam a szociológiai elméleteimről, mint eddig tanári pályám során bármikor” – írta cikkében a Chronicle of Higher Education című lapban.

Másokat a diákok sokszínűsége fog meg: az NYT riporterének egy költészetprofesszor, Al Filreis egy 81 éves, szobájából kimozdulni képtelen görög diákja esszéjét mutatta Emily Dickinsonról. Dr. Ezekiel J. Emanuel, egykori fehér házi tanácsadó, aki az amerikai egészségbiztosítási reformról tartott órát, nagy becsben tartja egy Srí Lankán élő diákjától kapott képeslapját.

Nem a pénz számít - a professzoroknak

A Chronicle of Higher Education februárban minden ilyen online kurzust tartó professzornak küldött egy kérdőívet: 184-ből 103-an válaszoltak. A válaszadók óráin az átlagos létszám 33 ezer fő volt, akik közül 2600-an teljesítették a követelményeket. A tanárok elmondták: átlagosan száz órát szántak a MOOC előkészítésére, és heti nyolc órájukat vitte el a kurzus, amíg tartott. 71 százalékuk azért vállalja a pluszfeladatot, hogy minél több ember számára elérhető legyen a jó minőségű felsőoktatás. 38 százalékuk saját megítélésének javulását is várja ettől, 37 százalék pedig reméli, hogy az internetes tanítással a hagyományos, tantermi órájához is kap ötleteket. Csupán hat százalék végzi a feladatot esetleges fizetésemelés, pluszbevétel reményében.

„Üdvözlet a felsőoktatási forradalomban. A nagy áttörések mindig akkor következnek be, amikor valami, ami hirtelen lehetségessé válik, találkozik azzal, amire iszonyúan nagy szükség van.” 

Az is kiderült: több mint kétharmaduk szerint az online kurzus elvégzése nem egyenértékű a hagyományos keretek között tartott órákkal, ezért nem is értenének egyet azzal, hogy azt az egyetem ismerje el saját kreditjének. Azzal viszont egyetértenek, hogy ez az oktatási forma hasznos és fontos.

Egy-egy MOOC rengeteg idejüket emészti fel, ami, bevallották, jelenleg egyetemi munkájuk (kutatás, oktatás) rovására megy – később ki kell majd találniuk, hogyan integrálhatják ezt munkájukba és idejükbe. Ebből is látszik: olyan gyorsan váltak népszerűvé ezek a kurzusok és duzzadt hatalmasra ez a szektor, hogy még az egyetemeknek sem sikerült kialakítaniuk a pontos működési rendjüket.

Márpedig senki sem akar lemaradni. Érdekesség, hogy a legnevesebb egyetemek „sztároktatói” voltak az elsők, akik csatlakoztak. A Harvardon évtizedek óta az egyik legnépszerűbb kurzus például Gregory Nagy professzor órája az ókori görög hősalakokról – ma már ez is ingyenesen hallgatható az edX-en keresztül.

De hogyan lesz ebből pénz?

Akár nonprofit (edX), akár üzleti (Coursera, Udacity) alapon működnek is a tudásközvetítő platformok, meg kell majd élniük valamiből. A Coursera azzal próbálkozik, hogy webkamerás azonosítás és a diákok gépelési szokásainak vizsgálatával igazolja, hogy minden feladatot az végzett el, aki feliratkozott. Ez 40-100 dollárba kerül a diáknak, aki a „magasabb szintű” bizonyítvánnyal biztosabb előrelépést remélhet. A The Washington Post szerint a cég 11 hét alatt 220 ezer dollárt keresett ezzel a módszerrel.

Emellett az egyetemeknek is fizetniük kell azért, hogy felkerülhessenek ezekre a platformokra, igaz, a bevételekből részesedést kapnak. Sőt azt is remélik: ezeket a kurzusokat eladhatják kisebb egyetemeknek, akik ezért jogdíjat fizetnek majd nekik. Mindenki jól jár: a kisebb iskolák ezzel akár felmenthetik a tanáraikat a (számukra már) unalmas bevezető előadások megtartása alól.

Az Udacity pedig a The New York Times (NYT) szerint a diákok képességeinek, illetve adatainak közvetítésétől remél pénzt. Ha például egy nagyvállalat tudni szeretné, egy adott amerikai államban ki ért bizonyos szoftverek fejlesztéséhez, az Udacity összeállít neki egy listát azokról, akik egy ilyen kurzust jó teljesítménnyel végeztek el nála.

Elsőre pénzben nehezen mérhető hasznot is hozhatnak a MOOC-ok az oktatáskutatás területén. Minden klikket és leütött billentyűt rögzíteni tud ugyanis a rendszer, ezzel az emberi tanulás folyamatát lehet minden eddiginél nagyobb mintán kutatni. De egyszerűen az oktatónak is hasznos lehet: Daphne Koller Coursera-alapító egy TED konferencián említette azt a példát, amikor egy kollégája online kurzusán több mint kétezer diák ugyanazt a rossz választ adta egy kérdésre. Ez már akkora tömeg volt, hogy gyanús lett: itt a tanár rontott el valamit. Megkeresték, mit értettek félre a diákok és kijavították. „Ha százból ketten követik el ezt a hibát, sosem figyelünk fel rá” – mondta.

A tömeges online kurzusok szélsőséges reakciókat váltanak ki a felsőoktatás szereplőiből és a szakértőkből. Aki benne van, elkötelezett híve lett: Daphne Koller szerint a mai világban egyre több embernek van szüksége magas szintű tudásra, amivel az egyetemek száma nem tud lépést tartani. Sőt az Egyesült Államokban olyannyira drága a felsőoktatás, hogy sokan nem engedhetik meg maguknak. Az internet most minderre megoldást kínál. Thomas Friedmant idézi, aki az NYT-ben azt írja: „Üdvözlet a felsőoktatási forradalomban. A nagy áttörések mindig akkor következnek be, amikor valami, ami hirtelen lehetségessé válik, találkozik azzal, amire iszonyúan nagy szükség van.”

Túl nagy a lemorzsolódás

Sokan vannak a kritikusok is. Az amhersti egyetem tanárai leszavazták az online kurzusok indítását, mondván ők a személyes kapcsolat és a kiscsoportos órák fontosságában hisznek. Sokan azt vetik fel: a feliratkozó diákoknak csak töredéke, 5-15 százaléka fejezi be a kurzust. Mások attól félnek, hogy az eddiginél is centralizáltabb lehet a felsőoktatás, mert az online kurzusok tovább növelik az elitegyetemek sztároktatóinak népszerűségét, és ezzel bajba sodorhatják a kisebb intézményeket. Michael A. Cusumano, az MIT menedzsment tanszékének professzora szerint pedig ott követik el az egyetemek a hibát, hogy nem gondolkodnak az online kurzusok üzleti hátterén, pedig súlyos következményekkel járhat, ha ingyen adják a tudást az interneten.

És persze ott a legnagyobb kérdés: hogyan válthatja esetleg valódi egyetemi kreditre vagy munkaerő-piaci előnyre egy MOOC-diák a tudását, ha a csalások ellen egyelőre nem sokat lehet tenni? Hogyan fog így megbízni egy Coursera- vagy edX-bizonyítványban bárki is?

Egy biztos: a diákokat mindez nem érdekli, mert tanulni akarnak. Az NYT idősek otthonában együtt házi feladatot író nyugdíjasokról ír, de hallott közösen egészségpolitikát hallgató kongresszusi tanácsadókról is. Dr. Chuck internettörténeti órájáról egyik szerb csoporttársam, Dragomir Blagojevich írta nekem e-mailben: azért jelentkezett, mert tanulni akar, hazájában ugyanis az IT-oktatás nagyon alacsony színvonalon áll, így ez a tudás munkájához nagyon fontos. Azt is értékeli, hogy bármilyen kérdést feltesz a fórumon, azonnal választ kap, és azt is, hogy „itt a világ minden tájáról vannak emberek, és senkit sem érdekel, én honnan jöttem.” A mérleg számomra is pozitív: neves és méregdrága amerikai egyetem kurzusát végezhettem el, hasznos ismereteket kaptam, mindezt ráadásul kényelmesen, munka mellett – és ingyen.