Hogy hogyan lett a világ, arról természetesen számos elgondolás van forgalomban, a természeti népek eredetmítoszaitól a vallási hátterű teremtéstörténeteken át a tudományos világmagyarázatokig. A „komoly” tudományban azonban az ősrobbanás-elméletnek alig van komolyan vehető versenytársa. A kozmológusok szerint az akkoriban még egy pontba sűrűsödő univerzum a 13 milliárd évvel ezelőtti robbanás óta folyamatosan tágul – viták inkább csak arról folynak, hogy ez a tágulás eltart-e az idők végezetéig, netán egyszer csak megfordul az irány, és elérkezik a sűrűsödés időszaka. Vannak, akik szerint a tágulási és sűrűsödési periódusok váltakozása a világ természetes állapota, és olyanok is akadnak, akik szerint az univerzumunk egy „multiverzum” része (azaz vannak más univerzumok is, amelyekben más fizikai törvényszerűségek működnek).

A mainstream elgondolásnak mindenképpen az minősül, hogy az ősrobbanás óta táguló világ leírásához három dimenzióra és az időre van szükségünk. Az elméletnek vannak gyenge pontjai – az átlagember szintjén ilyen például annak a kérdésnek a válasz nélkül maradása, hogy mi volt az ősrobbanás előtt –, de ettől még tény, hogy a megismert világ kiszámítható és kísérletileg igazolható jelenségeivel többé-kevésbé összhangban van. Ezért is meglepő, amikor jelentős tudósok olyan teóriával állnak elő, amely nem az ősrobbanás-elmélet egyik leágazása, hanem egy attól független, új paradigma.

Az ausztrál elméleti fizikusok szerint a világegyetemre a keletkezés pillanatában úgy kell tekintenünk, mint egy folyadékhalmazra a megfagyás előtti másodpercben. Ebben a halmazban nem voltak dimenziók (mivel mindenütt ugyanaz volt, az irányokat nem lehetett értelmezni, és nem volt „origó” sem), az idő pedig szintén nem létező fogalom volt, mivel nem történt semmi. A világ keletkezése az elmélet szerint úgy történt, ahogyan a víz a fagyáskor átlép a folyékonyból a szilárd halmazállapotba. Ekkor „jött létre” a három dimenzió és az idő, a folytonos térben pedig rések, folytonossági hiányok alakultak ki, ugyanúgy, mint ahogyan a mindent kitöltő vizet is egy repedésekkel szabdalt jégtömb váltja fel.

James Quach, a kutatás vezetője szerint a világ megértéséhez talán nem is a világűrt, hanem a jégkristályokat kellene tanulmányozni. Quach szerint az ókori görögök sokat filozofáltak rajta, hogy az anyag vajon egybefüggő szubsztancia-e, vagy pedig építőkövekből épül fel. A nagyon erős mikroszkópoknak köszönhetően már tudjuk, hogy az utóbbi a helyes válasz. – Talán föl kell tennünk ugyanezt a kérdést a térrel és az idővel kapcsolatban is: Einstein mindkettőt folyamatosnak és szakadatlannak gondolta, de lehetséges, hogy ez a megállapítás nagyon kis skálákon már nem érvényes. Ha elég közel megyünk, az egybefüggő képről is kiderül, hogy pixelekből áll – hangsúlyozza a kutató. Mint emlékeztet rá, egy új elgondolás, a „quantumgraphity-elmélet” azt valószínűsíti, hogy a tér ugyanúgy kis építőelemekből áll, mint az anyag. A problémát az jelenti, hogy ezek az elemek – ha léteznek – túlságosan kicsik ahhoz, hogy közvetlenül lássuk őket. A létezésükre viszont lehetne következtetni: ha a világ keletkezése valóban a kristályosodás mintájára történt, akkor lennie kell a térben olyan repedéseknek, amelyek eltérítik a fényt vagy az anyagon áthatoló egyéb részecskéket.

Most már csak annak kísérleti igazolására van szükség, hogy a láthatatlan, de a fényt és más részecskéket eltérítő vagy tükröző „térhibák” valóban léteznek.

Folytonossági hiányok a térben