Más jó a fürdőzőknek, más a halaknak
Az egyik alig tíz centi (amurgéb), a másik az egy métert is meghaladja (busa) – két hal, amelyet jelenleg a Balaton legnagyobb ellenségeinek tartanak. Mindkettőről szó esett múlt szombaton, az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézet nyílt napján, Tihanyban, ahol a forró idő ellenére érdeklődők százai ismerkedtek az intézetben folyó kutatások eredményeivel. S talán az sem véletlen, hogy legtöbben éppen a halakra voltak kíváncsiak a vízminőség ellenőrzése mellett, hiszen mi is érdekelhetné a látogatókat nyáron a Balatonnál a lángos és a sör árán kívül: az, hogy milyen a víz, és mi él benne.
A vízügyi szakemberek előrejelzése szerint nyár végére 50 centiméterre csökkenhet a vízszint a siófoki vízmércéhez viszonyítva. Vörös Lajos, a Limnológiai Intézet hidrobotanikai osztályának vezetője szerint ez nem jelent veszélyt a tó élővilágára. A vízszintingadozás természetes jelenség, az alacsony vízállás például kedvez a nádasok terjedésének, ami segíti a víz tisztulását. Azt is rögvest leszögezhetjük: a víz minősége kiváló. A tudományos szenzáció már nem is ez, hanem a lebegő algaparányok, az ezredmilliméteres pikoalgák szerepének felismerése. Ezek, a közönséges fénymikroszkópban nem is látható lények biztosítják az elsődleges szervesanyag-termelés felét, a biológiai tápláléklánc alapját.
De nézzük, mi van a tápláléklánc csúcsán, a halaknál. A balatoni pecások is tapasztalják, amit a halbiológusok mérnek: a Balaton halállománya – mind a fajszám, mind pedig a biomasszatömeg tekintetében – egyértelműen csökken. Ma már csak huszonnégy fajnak van önfenntartó állománya (ezek közül 19 őshonos, öt pedig honosult). Az 1980-as években 20-22 ezer tonna volt a tó átlagos halmennyisége, manapság 15-18 ezer tonnányi a becsült tömeg.
A legjelentősebb csökkenés éppen a rendszeresen horgászott halakat érinti. Bár a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. rendszeresen telepít (és a halászati tevékenységét is a busa és az angolna ritkítására, valamint az állományszabályozó keszeghalászatra korlátozta a Keszthelyi-medencében), a haljelölések tanúsága szerint a horgászok a telepített pontyok 90 százalékát egy év alatt kifogják, így állománya csak telepítésekkel tartható fenn. Ugyanez vonatkozik a süllőre, a fogasok 55 százaléka akad horogra minden esztendőben. Mindez egyenes következménye az ívóhelyek eltűnésének – a vízpart feltöltése, kikövezése a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően alapvetően megváltoztatta a tó természetes élőhelyeit.
A fürdőzők a vízinövényektől mentes, átlátszó víztestet kedvelik, és a Balaton valóban szinte „ivóvíz-tisztaságú”. A húsz-harminc éve még jellemző nagy algaszaporulat már a múlté, a környezetvédelmi intézkedések minimalizálták a tóba jutó foszforterhelést. A Balaton döntő részén már nem eutrofizált (tápanyagban túldúsult), hanem oligotrof, azaz tápanyagban szegény a víz. Ez viszont egyáltalán nem kedvez a halaknak, az összehasonlító vizsgálatok szerint növekedési ütemük lelassult.
De térjünk vissza a már korábban emlegetett közellenségekre, az idegen eredetű fajokra! Az amurgéb még valójában meg sem érkezett a tóba. Takács Péter, az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézetének munkatársa viszont néhány napja már megtalálta a Zala torkolatától alig 300 méterre a folyóban. Azaz napok, hetek kérdése, hogy magában a Balatonban is megjelenjen ez a mindent felfaló, rendkívül gyorsan terjeszkedő távol-keleti jövevény, újabb súlyos veszélyt teremtve a tó természetes élővilágára.
A nagyobbik hal – a planktonevő busa – viszont nem véletlenül került a Távol-Keletről a Balatonba. A hetvenes évek közepén azt várták tőle, hogy az akkortájt eutrofizált vízből kiszűrve az elszaporodott algatömeget értékes halhúst termel az „ingyen”-takarmánybázison. Ezért telepítettek 1973–83 között 1,8 millió darab, 289 tonna összsúlyú busaivadékot a tóba. Azóta kiderült: a rendszer nem így működik. A busa legnagyobb kártétele, hogy eleszi a táplálékot a többi balatoni hal, így a keszegfélék, ponty, de még a ragadozó süllő elől is – pontosabban a balatoni halak ivadékainak táplálékbázisát szűri ki. Az amúgy is tápanyagszegénnyé vált Balatonban így a hatalmas busaállomány óriási károkat okoz.
Külön érdekessége a balatoni busáknak, hogy – bár a telepítést majd három évtizede befejezték – a tóból jelenleg kifogott halak csak 10-15 évesek. Honnan kerül tehát busa a Balatonba? A telepítés idején úgy vélték, hogy ez a hal a Balatonban nem képes szaporodni. Ez még ma is vitatott kérdés, az viszont egyértelműen bizonyított, hogy a Balaton körüli halastavak leeresztett vizeiből jelentős mennyiségű fiatal busa érkezik. Hiába tehát az idegen halfajok telepítésének tiltása, az utánpótlás folytonos. A busaállomány gyérítése kiemelt feladata ugyan a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt.-nek, de ezt – megfelelő technika híján – csak korlátozottan tudják megoldani. A busa ugyanis nagyon jól érzékeli a halászhálót, s egyszerűen átugorja. Tavaly például a tervezett 250 tonna helyett csak 130 tonnát zsákmányoltak. Jelenleg körülbelül ötezer tonnára becsülik a busatömeget, ami az összes halmennyiségnek mintegy harmada lehet.
Az angolnaállomány viszont mára jelentősen csökkent. Az 1991-es nagy pusztulást követően beszüntették az angolna telepítését, és növelték a halászati tevékenységet, nem eredménytelenül. Ennek egyik jele, hogy – a halbiológiai kutatások szerint – ismét gyarapodni kezdett a korábban már-már kipusztulni látszó csapósügér-állomány.
A természetes halállomány növekedését még egy fontos tényező érinti. Évente két-háromszor rajzik az árvaszúnyog, amikor is mindent ellepnek az egyébként ártalmatlan rovarok. Manapság azonban az árvaszúnyogból is kevesebb van – jelzik Móra Arnold vizsgálatai –, noha meghatározó jelentőségűek a vízi táplálékláncban. Fontos táplálékai a kisebb-nagyobb vízi szervezeteknek, és kiváltképpen a halaknak – mert a tápláléklánc természetes rendje itt is érvényesül.
Persze csak akkor, ha az ember hagyja érvényesülni. Mert a Balaton – bár százezreknek nyújt nyári szórakozást – egyúttal élő természeti egység. Az elmúlt évtizedek meggondolatlan emberi beavatkozásai bebizonyították, hogy igencsak sérülékeny, a környezeti hatásoknak kiszolgáltatott rendszer, amelyben egyformán fontos szerepe van a láthatatlan méretű algáknak, a picinyke rákoknak, hínármezőknek, nádasoknak. Persze csak a halak szempontjából – halszemoptikával – nézni egy picit csalóka lehet a kép, de azért jól jellemzi az életközösség helyzetét. Csak akkor élhetnek úgy, mint „hal a vízben”, ha a rendszer egésze a természet rendje szerint működik.
