Április 2-án az AR1450. számú napfolt régiójában hatalmas, ún. koronakitörésre került sor – tájékoztatott a NASA. A kitörés során a Napot elhagyó plazmafelhő körülbelül 25 százalékos valószínűséggel, várhatóan a hét közepén éri el bolygónkat. Sokakban vetődhet fel a kérdés: kell-e félnünk a hasonló kitörésektől, veszélyeztetheti-e a Nap aktivitása bármilyen mértékben életünket? Ha röviden szeretnénk válaszolni: nem. Ha hosszabban, akkor a válasz már bonyolultabb…

A Nap nem mindig mutatja legnyugodtabb arcát. Van, hogy évekig nem látni rajta napfoltot, s nem figyelhetünk meg hatalmas napkitöréseket sem. Ám naptevékenységi maximum idején óriási vihar tombol csillagunkon: Föld méretű napfoltok alkotta aktív régiókat, hatalmas, nagy tömegvesztéssel járó, nagy energiájú kitöréseket észlelhetünk rajta. S ilyen naptevékenységi maximum esetén persze hetente-kéthetente hallani, olvasni, hogy a Föld veszélyben van.

A Nap mágneses tere sok nagyságrenddel bonyolultabb bármely bolygó mágneses terénél. A naptevékenységi minimum időszakában egy stabil, állandónak tűnő mező veszi körül központi csillagunkat. Ám ez nem tart örökké: a felszín alatt ugyanis a mágneses erővonalak úgymond fölcsavarodnak, s a mágneses mező gyors változáson megy keresztül, ami végül az egész mágneses tér újrarendeződéséhez, a 11 évenként bekövetkező pólusváltáshoz vezet. Az addigi déli mágneses pólus északra, az északi pedig délre kerül. A mágneses tér ilyenkor pedig hatalmas viharokat képes produkálni: ezek éppúgy felelnek a napfoltok gyakoriságáért, mint a hatalmas anyagkitörésekért.

A Nap mágneses mezeje most éppen átrendeződik, a legnagyobb napviharok a 2013-as maximumkor, vagyis az akkorra várható pólusváltás idején várhatók. Mielőtt elkezdünk aggódni az emberiség sorsa felől (a naptevékenységgel kapcsolatban), fontos tudni, hogy erre 11 évenként sor kerül. És hogy mitől kell valójában tartani? Semmiképpen sem kell félni pl. erős radioaktív sugárzástól, nem kell tartanunk az erőművek leállásától, attól, hogy megszűnik az áramszolgáltatás stb. Néhány probléma azért mégis jelentkezhet.

A mai földi társadalom már ezer szállal kötődik, sőt függ az űrben keringő műholdaktól. Észre sem vesszük, de naponta rengetegszer használjuk a műholdakat. Például, ha bekapcsoljuk a televíziót, akkor a megtekinthető programok – néhánytól eltekintve – műholdon keresztül jutnak el a szolgáltatóhoz, ami aztán kábelen továbbítja felénk. Vagy esetleg mi magunk vesszük közvetlenül, parabolaantennán keresztül az adást.

Meg aztán ott vannak a meteorológiai műholdak. Bizony furcsa és nehéz lenne átállni, pontosabban visszaállni az űrkorszak előtti előrejelzési rendszerre, ha a meteorológiai holdak hirtelen elnémulnának. S persze hosszú sorokban állna az embertömeg a könyvesbolt pultja előtt, hogy aztán az eladó bejelentse: „Sajnáljuk, elfogytak a térképeink.” A GPS-holdak nélkül ugyanis ismét a „papíralapú” térképeket kellene használnunk, vagy kirándulások, túrák alkalmával legalább az elvi lehetősége fennállna az „eltévedésnek”, mely szó jelentésének a GPS-vevők elterjedése miatt néhány évtized múlva talán a szótárakban kell majd utánanézniük az új generáció akkor felnövő tagjainak. De a légi forgalomban, a hajózásban, a hadászati támadórakéták vezérlésében is komoly visszalépést jelentene, ha nem létezne a műholdas navigációs rendszer. S akkor még említhetnénk a megbénuló katasztrófavédelmet, mezőgazdaságot (pl. a termésbecslés vagy a parcellák felmérése terén), az elszigetelt régiókkal való kapcsolattartást stb., melyek szintén a műholdas infrastruktúra fő felhasználói közé tartoznak. Ám észre kell venni, hogy ha nem lennének műholdak, sokkal inkább a kényelmünk, semmint az életünk kerülne veszélybe!

A Napból érkező töltött részecskékből (plazmából) álló ún. napszél folyamatosan éri a Földet körülvevő mágneses teret. Ez a tér azonban naptevékenységi maximum idején kissé összenyomódik. Ennek kettős következménye lehet: a műholdakat nagyobb mértékű, az elektronikát veszélyeztető sugárzás éri, míg a mágneses erővonalak mentén az északi és a déli pólus felett több részecske léphet be a légkörbe – így hozva létre a sarki fény jelenségét. A műholdaktól való kiszolgáltatottságunk az elmúlt években megnőtt: a legutóbbi naptevékenységi maximum idején működő 629 műhold helyett ma (2012 elején) 994működik. Egyébként, ha plazmafelhő tart a műholdak felé, akkor a követendő eljárás azok ideiglenes kikapcsolása, hogy áramköreik, szoftvereik károsodását a minimálisra csökkentsék.

Az űrállomáson is többen dolgoznak: 2002-ben három, ma hat űrhajós alkotja az állandó nemzetközi legénységet. Az erősebb sugárzástól azonban nem kell tartania a legénységnek, mert személyi dózismérővel (a magyar fejlesztésű Pille műszerrel) folyamatosan mérik az űrhajósokat ért sugárdózist. (Naptevékenységi maximum idején a mérések szerint az űrhajósokat messze nem éri kritikus szintű többletsugárzás.)

Egy olyan hatása ugyanakkor lehet a naptevékenységi maximumnak, ami emberéletet is bajba sodorhat. A napkitörések által idejuttatott plazma a pólusok felett beléphet a légkörbe. Az Észak-Amerikából Ázsiába és vissza közlekedő utasszállító repülők útvonala a pólusok felett vezet át. A töltött részecskék erősen, jelentős mértékben zavarhatják a gép navigációs rendszerét, elektronikáját. Védekezési megoldás: várható nagy aktivitás esetén a gépeket vagy nem engedik fölszállni, vagy más útvonalat jelölnek ki számukra. Ennek előrejelzését ma már külön, a Nap vizsgálatára szánt űrszondák segítik.

Az még vita tárgya, hogy az idős szervezet mennyire érzékeny a naptevékenységi maximumra, vagyis az ekkor jelentkező geomágneses viharokra. Annyi azonban biztos, hogy ezen érzékenység mértéke szinte elhanyagolható pl. a frontérzékenységhez képest.

Mivel még el sem értük a naptevékenység jövőre várható maximumát, számos alkalommal hallunk majd a hírekben arról, hogy hatalmas napkitörés által kilőtt plazmacsomag tart a Föld felé. Ilyenkor, aki teheti, menjen északabbra, akár a sarktérítőig: a sarki fény látványa feledhetetlen élményt nyújt.