Ez egyértelműen bebizonyította, hogy szó sincs arcról, a felülről annak tűnő képződmény természeti erők műve, és a sziklaalakzat oldalról egyáltalán nem hasonlít semmiféle emberi arcra. Ez persze az „arc”-hívők egy részét nem tántorította el eredeti elképzelésüktől, ahogy az ufóhívőket sem lehet meggyőzni érzékcsalódásaik valótlanságáról.

Az illúzió azóta életünk része, amióta látásunk olyan-amilyen. Szemünk, mely az evolúció egyik csodája, valójában sokszor megcsal minket, s hogy hogyan képes erre, azt egy roppant ügyesen összeállított kiállítás leplezi le a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Hogy kerül a csizma az asztalra? A látás rejtélyei a szürkemarha-koponyák és fokosok közé? Nos, nem a mostani az első látványos természettudományos időszaki tárlat, mely a National Geographic és az F Exhibition szervezésében valósul meg a Vajdahunyad vára kihasználatlan termeiben. Tavaly év végén a fagy birodalmára csodálkozhattunk rá, most agyunk optikai tréfái közé, illetve a természetben létező káprázatok, megtévesztések világába kalauzol el a jórészt interaktív bemutató. Bevezetőként a látás folyamatáról, a szem felépítéséről és az agy irányította vizuális kép kialakulásáról kapunk ízelítőt, majd azokról az élővilágban működő illúziókról, melyek a túlélést, az egyes fajok életrevalóságát segítik. Ilyen például a híres mimikri, amelynek talán legnevesebb művésze a legkülönfélébb színekben környezetébe simuló kaméleon.

Az optikai trükköket azonban a művészet is régóta alkalmazza. A káprázat erejével játszott Salvador Dalí éppúgy, mint Mauritz Cornelis Escher, akinek térlátásunkat megcsúfoló – s a tárlaton is feltűnő – lehetetlen épületei, paradox háromdimenziós perspektívája újra és újra felkeltik a tér logikája iránti érdeklődésünket. De nem kell a képzőművészetig nyúlni, hogy rájöjjünk: nap mint nap érzékcsalódások áldozatai vagyunk. Hiszen például a Holdat jóval kisebbnek érzékeljük az égbolt közepén, mint amikor a horizonthoz közel jár. A természeti jelenségek mellett a divat, vagy az oly sokszor kárhoztatott és imádott reklám is újabb és újabb optikai illúziókkal csap be bennünket.

A kiállítás egy sor példát mutat agyunk megtéveszthetőségére. Rávilágít, miért igyekszünk mindenben arcot találni (lásd a marsi ábrát), s miért káprázik szemünk a vibráló ábrák láttán. Kiderül, a nyomdahibáknak is van határa, hiszen egy szöveget – még ha a közbülső betűk sorrendjét megkeverjük is – egészen addig jól megértünk, amíg a kezdő és záró betűt nem cserélik le. A térbeli paradoxonok és anamorfózisok (csak egy bizonyos nézőpontból érthetővé váló, torzított képek) között bolyongva csak arra kell vigyázni, hogy fel ne bukjunk a tárlat közepén látványosan, de elég ügyetlenül kialakított színes világító üvegnégyzetekből álló, és ugyancsak térbeli látványt nyújtó, de megemelt padlózatban, melyhez még – ugyan némileg értelmezhetetlen célból kialakított – hatalmas fém „hokedlik” társulnak.

Ha az elesést megúsztuk, eljuthatunk a háromdimenziós hatást keltő hologramokig, a számítógép generálta autosztereogramokig (ezek háromdimenziós mélységillúziót érzékeltetnek két dimenzióban) vagy a gyermekkorunkból ismerős kacsintós pénztárcával rokon lentikuláris képekig, melyek különböző szögből, más és más képet mutatva nyújtanak háromdimenziós élményt. És végül a kép megmozdul: láthatjuk a mozgófilm születését és azt is, milyen optikai csalódáson alapul a tévé.

Az igazság odaát van – utal becsapásunk tényére az egyik felirat. És valóban, a játékos keretek között végigbarangolt (a látogatók a belépéskor kapott lapokat kitöltve nyerhetnek ajándékot) kiállítás a minket körülvevő világ különös jelenségeivel ismertet meg. És ezúttal nem a politikai illúziókra gondoltunk.

Ha hiszik, ha nem, a kislánynak mindkét szeme szürke