A magyarok közül nem mindenki vállalna kevés pénzért napi 10–14 órás munkát

Fotó: Reviczky Zsolt

Igaz, a kínaiakat – akárcsak a japánokat, indiaiakat, fekete-afrikaiakat, dél-amerikaiakat – könnyebb észrevenni, mint az Európából érkezőket.

A magyarországi kínai népesség egy része állandóan mozog egy nemzetek közötti, transznacionális térben Európán belül és Kína meg Európa között. Fél év itt, fél év Lengyelországban, néhány hónap Olaszországban, majd hosszabbrövidebb idő újra Kínában. Gyakori, hogy a családok egyik fele nálunk, a másik fele valamelyik más európai országban él. Nagyon sokszor a családnak csak egy tagja kel útra, a többiek, jobbára a nagyszülőkkel maradó gyerekek is csak később követik őket.

A kutató elmondja, hogy míg Kínán belül főképp a falvakból a városba való áramlás a jellemző, az ideérkezők többsége jól képzett, van köztük jó néhány szakértelmiségi, tanár, muzsikus vagy éppen egy londoni céget Magyarországon képviselő menedzser. A többség nálunk foglalkozást is változtat, főképpen a magyar lakossággal napi kapcsolatba kerülő kereskedelmi és az éttermi szektorban próbál boldogulni. Ezért is „látszanak többnek” valóságos létszámuknál, és ez talán megerősíti azt az általános hazai véleményt, hogy a külföldiek a magyar munkavállalók elől veszik el a munkát.

A legtöbb esetben ez utóbbi aggodalom is paradox. Márpedig a kínai kereskedők, szakácsok vagy gyorsbüfépultosok többsége ennyit – Melegh Attila szavával: brutálisan sokat – dolgozik. És a kínai üzletekben viszonylag olcsón kapni – igaz, korántsem világszínvonalú – közszükségleti cikkeket. Az átlagosnál rosszabb körülmények között élőknek is elérhető termékeknek van egy kedvező „mellékhatásuk”: leszorítják a nagy áruházláncok olcsóbb – szintén nem világszínvonalú – cikkeinek árát. Árban verhetetlenek a kínai büfék is. És mert a felszolgált kínai ételeket is igyekeznek a magyar ízléshez igazítani, bizonyos mértékben pótolják a ma már hiányzó üzemi étkeztetést. E hiánypótló kisvállalkozásokból esetenként cipővel, törülközővel, gyógynövénnyel foglalkozó erős kereskedelmi cég, már nem alacsony árakkal dolgozó étterem válik – néha magyar alkalmazottakkal.

De a sikernek – vagy akár az egyszerű megélhetésnek is –legtöbbször nagy ára van. Korántsem példa nélküli, amit a kutatás egyik adatfelvevőjének egy kínai asszony mondott: „A magyarok nem értik, hogy a kínaiaknak, a kínai nőknekmenynyire keserves a sorsa… Mást sem ismerünk, csak nap mint nap dolgozni… Ahogy Mao elnök mondta: a kínai nők a fél égboltot tartják. A fél égboltot, bizony, mert a családban is helyt kell állni, kint is helyt kell állni, és ráadásul a gyerekekre is sokat kell gondolni. Nem könnyű, az élet nagyon hamar elmúlik. Így.”

És persze több-kevesebb gondot nekik is, nekünk is okoz, hogy a huzamosabban itt élőknek sem egyszerű beleilleszkedni a magyar társadalomba. Nem utolsósorban azért, mert protestáns munkatudatuk és kultúrájuk ellenére nehezen találnak utat a magyar társadalomhoz, s leginkább saját közösségeikre támaszkodnak.

A szociológus szerint nekünk is és az ideérkezőknek is sokat segítenének a felnőtteket magyarra tanító tanfolyamok; manapság nem szokatlan, hogy különféle hivatalos ügyekben a nyelvünket könnyebben elsajátító – és többnyire a szüleihez hasonlóan szorgalmas –kisebb-nagyobb gyerek igyekszik tolmácsolni a felnőtt családtagnak. Az is javunkra – és természetszerűleg az idetelepedőknek is javára – válna, ha több iskola kínálna kínainyelvoktatást magyar gyerekeknek. A gazdaságilag egyre erősebb Kína és Magyarország közötti mindenfajta meglévő és leendő kapcsolatban szükség van/lesz mindkét nyelvet megbízhatóan ismerő szakemberekre.