Olajhomok: áldás vagy átok?

A Kanadai Tudományos Akadémia (Royal Society of Canada, RSC) izgalmas jelentést adott közre a napokban. A 2009 őszén tekintélyes tudósokból összehívott szakértői panel az ország egyik nagy kincsének, a homokolaj kitermelésének természeti és társadalmi hatásait vizsgálta. A mostani jelentésükben foglalt következtetések meglehetősen ellentmondásosak annak megítélésében, mennyire hasznos vagy éppen káros ez a vagyon.

Szakértői becslések szerint erősen fogyóban vannak a fosszilis természeti készletek: a kőolaj, a földgáz (a szén kevésbé), ezért folyamatosan nő a kereslet az ezeket pótló új lehetőségek iránt. Közéjük tartoznak a nem konvencionális szénhidrogénforrások, például a pala- és a homokolaj. Az utóbbi nyersanyagát, az olajhomokot immár évtizedek óta hasznosítják. Az Energy Business Az olajhomok globális piaci potenciálja című kiadványának adatai szerint ez a természeti kincs a világ országainak mintegy hetven százalékában fellelhető, ám kétharmada Venezuelában és Kanada Alberta, valamint Saskatchewan régiójában található. A kanadai természeti vagyon hatalmas értéket képvisel, mivel a nagy országnak hagyományos kőolajkészlete alig van, mindössze fél százaléka a homokból kinyerhető olajénak. Gazdaságilag igen nagy a jelentősége tehát a kiaknázásnak, amit erősen támogat a kormányzat és a gazdasági szféra.

Az utóbbi időben felerősödtek az ellenzők hangjai, ezért is hívta létre az RSC a szakértői fórumot, hogy mélyrehatóan vizsgálják meg az előnyöket és hátrányokat. A csoport tagjai között tekintélyes biológus, toxikológus, ökológus, közgazda, hidrogeológus, zoológus található. Az ellenzők között a környezetvédő csoportok mellett erőteljesen hallatják hangjukat az „első nemzet” tagjainak nevezett őslakosok. Az intő jelek mindenképpen szaporodnak. Konkrét eset például, hogy 2008 áprilisában több mint 1600 kacsa pusztult el a „piszkos” olajtól. Növekvő aggodalmat kelt, hogy állítólag megnőtt a rákos esetek száma a lelőhelyek közelében élő, főleg őslakosok körében, bár az is kétségtelen, hogy a kiaknázás eléggé néptelen térségekben történik.

Figyelemre méltók a panel által körbejárt kérdések. Legelsőként azt vizsgálták, hogy milyen felelősség hárul az iparra és a kormányra a természet megőrzésében, és egyáltalán, milyen a jelenlegi helyzet. Fontos, hogy a lakosság menynyit profitál a természet megzavarásából, és főleg, a szenynyezések környezeti és egészségügyi hatásai milyen mértékűek. A vizsgálat egyik fontos fókuszpontja a régió vízellátásának helyzete és az is, hogy mennyire megbízható a víztisztaság, vízminőség ellenőrzése.

Nagyon érdekesek az üvegházhatásúgázkibocsátássalkapcsolatos vizsgálatok. Az RSC kimutatta, hogy jelenleg a homokolajból származó üvegházhatású gázkibocsátás Kanada összes emissziójának öt százalékát teszi ki (a szállítás viszont 27 százalékért felelős), de ez a részesedés egyre nő. Úgy tetszik, ebből a szempontból a homokolajkitermelés nem ad kiutat, mert 1990 óta Kanadában a légkörkárosító gázok kibocsátása 24 százalékkal nőtt, miközben a kiotói protokoll, amelynek az északamerikai ország is aláírója volt, csak 7-8 százalékot engedélyezett volna. Mindenesetre Cancúnban Kanada már nem írt alá új egyezményt.

A bizottság által vizsgált nagyon fontos problémák közé tartozik az is, hogy milyen hatással lehet a kitermelés a térség arculatára, mennyire megoldott a helyszínen a táj, a környezet helyreállítása. Mindenképpen erőteljesebb, új szabályozások kellenek, hívják föl a figyelmet, erősen vitatva, hogy az érintett tartományok és az egész ország törvényei és rendeletei alkalmasak-e a lakosságot és a környezetet hatékonyan megvédő intézkedések előírására és betartatására.

Máris erőteljesen eltérő nézetek csapnak össze, egyfelől a gazdaság, az ipar érdekeit szem előtt tartók, másfelől a környezetért aggódók között. Különösen szkeptikusak az őslakos „első nemzet” tagjai. A viták nemhogy lezárulnának, folytatódnak. Meglehet, véglegesen talán nem is zárhatók le.

Alternatíva

„Az Albertában található olajhomok-előfordulás becsült kiterjedése 48 ezer négyzetkilométer, a rétegvastagság 50–60 méter között változik, míg a telepmélység a földfelszíntől akár 700 méterig is lenyúlhat. A kinyerhető olaj minősége eltérő a különböző telepekben. Ezt az olajhomok-előfordulást egyébként már az indián őslakosság is ismerte, és a kőzetben lévő olaj hasznosítása egyszerű meleg vizes kimosás után 1880-ig nyúlik vissza. Ipari méretű felhasználás azonban csak az 1970 és 1980 közötti időszakban kezdődött meg. A hatalmas pénzügyi befektetések és technológiai fejlesztések eredményeként az olajhomok feldolgozása a 80-as évektől exponenciálisan növekedett. Összességében megállapítható, hogy az olajhomok és az abban tárolt olaj (bitumen) már ma is alternatívája a konvencionális olajtermelésnek.”

(Részletek Lakatos István–Lakatosné Szabó Julianna: A nem konvencionális szénhidrogének jelentősége a 21. században című írásából. Megjelent: Szentgyörgyi Zsuzsa [szerkesztő]: Tanulmányok a magyarországi energetikáról, MTA, 2008)

Az intő jelek szaporodnak
Az intő jelek szaporodnak
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.